Bevezető gondolatok
Mikszáth Kálmán (1847-1910) a 19. és a 20. század fordulóján hozta létre életművét, amely a széppróza és a publicisztika számos fontos műfajában (mint például a novella, a kis- és nagyregény, a regényes életrajz, a karcolat) öltött testet. Az életmű értelmezése ugyanolyan problematikus a romantika keretein belül, mint a realizmus mentén. Elbeszélésmódjában az évtizedek során kikristályosított anekdotikus jelleg vált meghatározóvá.
A tétel kifejtése
Anekdota. Az anekdota a szóbeliség ősi műfaja; rövid, csattanós, tréfás történetet jelent. A mai napig terjed szóbeli úton, eredeti elnevezése (görög: ’kiadatlan’) is innen ered, mert írásban ki nem adott történeteket jelölt. Mikszáth Kálmán művészetében az anekdota fő prózaszervező elvvé, eszközzé válik, szemben Jókai regényeivel (Mikszáthot a kortársak Jókai Mór utódjának tekintették), amelyekben az anekdota csupán epizodikus módon jelenik meg a cselekményben.
Két novelláskötet. A már addig is sok művet író és publikáló szerzőt az 1881-ben és 1882-ben megjelent két novelláskötete, a néhány hosszabb művet tartalmazó Tót atyafiak és a „15 apró történet” alcímmel megjelenő A jó palócok tette országszerte híressé. Elbeszélésmódját most ez utóbbi novellafüzér egy-két darabja alapján vizsgáljuk.
A jó palócok novelláinak cselekménye a Felvidék falvaiban játszódik. Annak ellenére azonban, hogy Mikszáth gyermek- és ifjúkora révén erősen kötődött e területhez és népéhez, a novellák univerzuma fiktív világ: Gózon, Bodok és a többi falu mind kitalált települések, ahogy lakóik is csupán a szövegvilágban léteznek. A laza szövetű novellafüzér egységét ez a közös fiktív háttér biztosítja, valamint az elbeszélésmód egységessége; az egyes történetek azonban nem időrendben követik egymást, hanem – noha az egyes karakterek újra és újra felbukkannak hol főszereplőként, hol csak az említés szintjén – össze-vissza. Jó példa erre Vér Klári és Gélyi János párosa, akik két novellának is főszereplői: A bágyi csoda (hetedik novella) első szerelmi kalandjukat, míg a Szegény Gélyi János lovai (tizenharmadik novella) tragikus végüket meséli el. Azonban már a hatodik novellában, az Az a pogány Filcsik címűben olvashatjuk azt a zárójeles megjegyzést („ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon”), amely Gélyi feleségét mitikus-anekdotikus alakként jeleníti meg.
Külső és belső nézőpont. Az iménti zárójeles megjegyzést nyelvileg vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a beszélő egy külső szemlélő, aki ismeri a szereplők világát: a „mint mondják” közbevetés erre utal. Ha azonban ezt az elbeszélői hangot tovább vizsgáljuk, rájövünk, hogy narrátorunk nem teljesen külső szemlélő. A bágyi csoda című novellának az elején, miután megtudjuk, hogy aszály van, és a Bágy patak vize alig hajtja a malmot abban az időszakban, amikor mindenki őröltetni szeretne, és emiatt bosszankodik, a következő három rövid, egymondatos bekezdést olvashatjuk:
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált, ha sokáig odamarad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az asszony, ha aranypaszománnyal övezi is derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
Jó példa ez egyrészt a rendkívül sűrített elbeszélésmódra: már a második mondatból kiderül, hogy Vér Klárának, a molnár feleségének azért kell egyedül helytállnia a malomban, mert a férje katonai szolgálatát tölti; azonban a nehéz helyzetben végzett a kemény munka ellenére a szemrevaló feleség vidám, mosolyog, és erről a többieknek meg van a véleménye. Másrészről viszont felmerül a kérdés: ki az a „többiek”? Nyilvánvalóan a környékbeliek, például „Pillér Mihályné Gózonból”; de a harmadik mondat tanúsága szerint („Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül”) már ő is reagál valakinek a véleményére. Ki teszi azt az ironikus megjegyzést az asszonyokról a második mondat végén? Egyéb jelzés (idézőjel, párbeszédet bevezető gondolatjel) híján azt kell gondolnunk: az elbeszélő, aki az elbeszélés szereplőit nemcsak ismeri, de közéjük tartozik, véleményt formál. Mikszáthnál az elbeszélői hang élőbeszédszerű, anekdotázós jellege miatt szinte különálló személyiségként jelenik meg; egy láthatatlan szereplő ő, aki sok mindent tud ugyan az eseményekről, de közel sem mindentudó. Erre utalnak jellegzetes elhallgatásai is, például A bágyi csoda vége felé, amikor a molnárné végre beereszti a neki udvarló Gélyi Jánost a házba:
Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát! (…)
Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág is elaludt bent a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egyet egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben.
Az időnként meglehetősen tájékozottnak tűnő elbeszélő szinte csak tényeket rögzít, nem megy be Gélyi után a házba, csupán sejteti, hogy mi történhetett odabenn („Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját”). Az elhallgatás, az Arany-balladákéhoz hasonlító jelzések arra késztetik az olvasót, hogy maga egészítse ki a történéseket: az információhiány feszültséget teremt, és izgalmasabbé válik tőle a történet.
Szabad függő beszéd. Mindemellett említést kell tennünk a mikszáthi elbeszélésmódnak még egy fontos eleméről: a szabad függő beszéd alkalmazásáról. Ebben az esetben az elbeszélői szólamban olyan elem található, amelyet valamelyik szereplő gondolataként vagy megszólalásaként értelmezhetünk, azonban ez semmilyen módon – sem például idézőjellel, sem gondolatjellel, sem a függő beszéd „monda”-, „gondolta”-jellegű közbevetéseivel – nincsen jelezve. A Szegény Gélyi János lovai Vér Klárát már egyfelől a (talán a katonai szolgálat alatt elhunyt?) molnár özvegyeként, másfelől Gélyi János feleségeként ábrázolja. A Gélyi házaspár lagziba megy, ehhez készíti elő János a lovakat, közben pedig feleségét hallja valakivel beszélgetni:
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn... szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek.
Vajon kivel beszélget?
„Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán... nem tudom még, mi lesz...”
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő, köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
Világos, hogy az idézőjelek közti rész Klári megszólalása, illetve az, amit abból János hall. A „Vajon kivel beszélget?” kérdés azonban nincsen semmilyen módon (egyenes vagy függő-) idézetként megjelölve, vagyis az elbeszélő szólamához tartozik. Logikailag azonban Gélyi gondolatmenetéhez kapcsolódik, annak kivetülése. Az elbeszélő tehát e kérdés erejéig azonosul szereplőjével, és gondolatát visszhangozván még feszültebbé teszi azt a helyzetet, amelyben Gélyi János kihallgatja feleségét. Ráadásul mélyen bevonja a fikcióba magát az olvasót is, akiben szintén felmerülhet ez a kérdés. A szabad függő beszéd tehát az anekdotikus elbeszélésmód egyik legjellegzetesebb eszköze.
A tétel összegző leírása
A mikszáthi elbeszélésmód tehát az anekdotára épül, ami műveiben fő prózaszervező erővé válik. Az narrátor jellegzetes, egyszerre külső és belső elbeszélő, aki nem mindentudó, de sokat sejtető. Az elbeszélő szólama élőbeszédszerű, gyakran ironikus, és sokszor él a szabad függő beszéd eszközével is.
Kerek Roland
