Bevezető gondolatok
Jókai Mór (1825-1904) a legolvasottabb szerzőnk, „a nagy magyar mesemondó”. A 19. század második felét figyelemre méltó teljességgel élte meg: volt Petőfi kollégiumtársa, barátja, volt képviselő, irodalomszervező. Elképesztő mértékű tájékozottsággal és hatalmas teherbírással rendelkezett; Az arany ember (1872) című nagyregényét mindössze néhány hónap alatt komponálta. Az általa teremtett epikai világot általában mitikus szemléletűnek szokták nevezni. Ez azt jelenti, hogy az egyes alakok, események, fontos tárgyak mindig az aktuális jelentésüknél általánosabb, időtlenebb értelmezési lehetőséget is hordoznak. Cikkünkben Az arany ember mitikus síkját vesszük górcső alá.
A tétel kifejtése
Jókai munkásságát, jóllehet számtalan méltatója akad, mindmáig sokan kritizálják azért, mert túlzottan leegyszerűsített, fekete-fehér erkölcsi világrendet ábrázol, amelynek szereplői vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak, jellemük pedig, noha lassan körvonalazódik, egyáltalán nem változik. Ez az egysíkúság, állandóság azonban kedvez a mitológiai értelmezhetőségnek: archetípusok és/vagy azonosulási minták keletkeznek így, amelynek köszönhetően az olvasó az egyre növekvő időtávlatból is magáénak érezheti az ábrázolt értékeket. A regényvilágban a korabeli Magyarország voltaképpen csak külső díszlet a Jó és a Rossz örök harcához – a küzdelemhez, amely hasonlóképpen lezajlik a belső világban, a lelken belül is. Ehhez a motívumhoz talán a Midasz-mítosz keretében történő értelmezéssel jutunk a legközelebb.
A modern Midasz. A főszereplő, Timár Mihály alakja összekapcsolódik a görög mitológia híres phrügiai királyával, Midasszal, aki Dionüszosztól azt a képességet kapta, hogy amit kézzel érint, az arannyá változik. Timár megmagyarázhatatlan szerencsesorozatának Midasz sorsa tehát allegóriája; azonban a phrüg király mítosza nem csak a külső, hanem a belső, lelki gazdagságra is utal. Timárban is ez a két erő küzd egymással, innen eredeztethető folyamatos nyugtalansága is. A külső gazdagság hiábavalóságára utal az, hogy Timár „kezében” Timéa, a szeretett lény csupán „egy élő alabástrom szobor” lehet, aki érzi, hogy hálásnak kell lennie a szerencsés embernek azért, mert megmentette apja kincsét és becsületét, valamint őt magát is fölemelte – azonban érzelmileg képtelen kötődni Timárhoz.
A természet örök ereje. Jókai mítoszteremtő erejére jellemző már maga a regénykezdet, a „Vaskapu-nyitány” is. Egyébként az is nagyon szemléletesen mutatkozik meg itt, hogy Az arany ember romantikus nagyregény: a romantika természetkultusza buja tájleírásokban ragadható meg, a mitikus, kozmikus távlat láttatásában a romantikus teljességelv, az egyetemesség nyilvánul meg. Hatalmas ellentétek csapnak össze, amikor a hegyek a folyóval találkoznak. A felütés mintha nem is a közép-európai folyóról szólna, hanem egy ősi folyamról: „…közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna”. A víz, és különösen a folyó emellett létszimbólum is, ezért bír különös jelentőséggel az, hogy a (csupán a) második fejezetben felbukkanó hajó, a Szent Borbála felfelé, folyásiránnyal szemben igyekszik átküzdeni magát a viharos részen. Abban a pillanatban váltunk mitológiai időről a fikció valóságának idejére, amikor megjelenik a szövegben a hajó: a 19. század eleji hajózási viszonyok, a sócsempészés vagy a pestis említése kijelöli az időpontot, és nemsokára megismerjük a Szent Borbála utasait is: az ember parányinak tetszik a lét hömpölygő forgatagában. És egyvalaki van, aki úrrá tud lenni az elemeken: Timár Mihály, az arany ember.
Seholország, senkisziget. Szintén sokat elárul a mitológiai szemléletmódról a regény legkülönösebb helyszíne, a senki szigete. A szentimentális idill terepe ez, egy utópisztikus állapot megjelenítője, ahol az emberi bűn nem létezik, nincsen pénz, tulajdon, vallás. Ami van: erkölcs és szeretet. A természetkultusz a sziget vadonjellegében mutatkozik, a bűntelen Paradicsomra utal azonban a gondozottkert-jelleg. Itt még ember és állat is harmóniában él, gondoljunk csak arra, hogy Terézát egy kutya, Almira menti meg. Feltűnő viszont ennek a paradicsomnak a múlandó, törékeny jellege. Alig létezik: aki ismeri, szinte nem is beszél róla, létezése, mivel egy szikla által feltartott folyami hordalékra „épült”, pillanatnyi. Szimbolikus a helye is, határhelyzetben az akkori magyar-török (ma szeb-román) határon, a Duna alsó folyásánál, Komáromtól éppen egy napi útra található. Ha Timár külső gazdagsága Komáromhoz, Timéához kötődik, a senki-sziget és Noémi (Teréza lánya) bízvást tekinthető a főszereplő belső gazdagsága kiteljesítőjének. Nem is kérdéses, hogy Timár – hosszú szenvedés után – végül a szigetet és Noémit választja.
Női archetípusok. Végül lássunk még egy példát arra, hogyan jelenítenek meg az egyes szereplők archetípusokat. A regény nőalakjai emlékeztetnek a görög istennőkre: a nőiségnek különböző alternatíváit képviselik, közöttük kell eligazodnia a férfinak, Timárnak. Timéa a tisztaság és az erényesség példaképe, akinek azonban nincsen érzelmi perspektívája. Athalie, Brazovics Athanáz komáromi kereskedő, a gátlástalan üzletember lánya szemrevaló, ám intrikus, rosszindulatú nőalak. Teréza a befogadó és megtartó anya, míg a lánya, Noémi, szintén a tisztaságot képviseli, de egyszersmind az anyagi dolgoktól való függetlenséget is, Noémi az, aki Timárnak mint férfinak társa lehet nemcsak gondoskodó szeretőként, hanem később anyaként is.
A tétel összegző leírása
Az arany ember mitikus vetülete tehát archetipikus helyszínekből (a Vaskapu-szoros, a senki szigete), eseményekből (a meggazdagodás folyamata, konfliktus az anyagi és erkölcsi gazdagság között), valamint karakterekből (Timár, Brazovics, Timéa, Noémi stb.) áll, amelyek alapvetően változatlanok ugyan (még akár törékenységükben is, mint a senki szigete), jól tükröznek ismerős ősképeket. Sőt a változásra képtelen jellemek összhangban állnak a sorsukkal is: jellem és sors egymást tükrözi, a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket.
Kerek Roland
