Az általános iskolákban történt változások ugyanis már önmagukban megnehezítették a túlnyomórészt délutáni (iskola utáni) zenetanulást. Közrejátszott ebben az ötnapos munkahét bevezetése, a gyerekek napi elfoglaltságának növekedése – beleértve a délutáni külön órák, szakkörök stb. szaporodását –, a tanórákra történő felkészülés effektív idejének meghosszabbodása egyaránt. Mindez nemcsak amiatt okoz problémát, mert a gyerekeknek csökkent általában a szabad idejük. Az a szabad idejük lett kevesebb, melyben szellemi és fizikai kapacitásukat a szükséges aktivitással még ki tudják fejteni.
A zeneiskolák adatairól készült statisztikai kimutatások ugyanakkor látszólag ellentmondanak ennek. A zenetanulás utáni általános igény ugyanis örvendetesen tovább növekszik. Az indíttatás természetesen sokféle lehet. Ám kevés szülő íratja be csemetéjét csak azért zenét tanulni, mert fokozni kívánja terheit. Leginkább a – gyerekeiknél is egyre érzékelhetőbb – feszített élettempó kompenzálása, egyfajta nemesebb foglalatossággal történő kikapcsolódás reménye vezeti őket. Nem annyira a pluszmunka: inkább a hasznos, egyben kellemes időtöltés.
Mint tudjuk, a zeneiskola feladata kettős. Elsődlegesen zeneszerető, koncertlátogató emberek nevelése, másodsorban a kiemelkedő képességű tanulók szakmai továbbtanulásira történő fölkészítése. A tanterv mind az „A", 'mind a „B" tagozaton emelte a követelményeket, ami a zenei pályára készülő növendékek esetében érthető. Még akkor is, ha a valóban kiemelkedő képességűek eddig is többet tudtak teljesíteni a régi tantervi előírásoknál.
Fölmerül azonban a kérdés: célszerű-e a „második műszakban" azoknál is növelni a teljesítményt, akik nem szándékoznak pályára irányuló középfokú zenei tanulmányokat folytatni?
Erre a kérdésre nem nehéz kézenfekvő választ találni. A magasabb követelmény általában gyorsabb előrehaladást is eredményez. Így aztán hamarabb érhetnek el a hangszerjáték azon szintjére, amikor már – nehezebb darabok igényesebb eljátszásával – magasabb szintű reprodukciós esztétikai élményhez jutnak. De a tanterv mellett szól egy másik szempont is. A „B" tagozatos képzés fontos előfeltétele egy nívós „A" tagozatos tanulógárda működése, melyből csak kis lépés kell a pályára irányítás szintjének eléréséhez. Hisz a „B" tagozatra kerülők nem mindig egyértelműen kimagasló tehetségek, csupán a hangszertanulás kezdetén jól „startoló" gyerekek. Sőt, egy „A" tagozaton tanuló gyereknek is megváltozhat az általános iskola végéig elképzelése, és így reálisabb lehetősége adódhat a zenei pálya perspektívájának középfokú állomását választani.
De fogalmazzuk másképp az előbbi kérdést!
Érdemes-e az átlagos képességű gyerekek hangszertanulását teljesítménycentrikusan, didaktikus keretek közé szorítani akkor is, mikor sem neki, sem a szüleinek nincs más célja, „csak!", hogy közelebb kerüljön a muzsikához?
Ismerve a – részben már említett – problémákat, erre már nehezebb egyértelmű választ adni. Induljunk ki abból, hogy a tanár a zene megszerettetéséhez a hangszerjáték megszerettetésével tud közelíteni. Ez legkönnyebben úgy történhet, hogy a gyermeket saját szintjén minél több reprodukciós sikerélményhez juttatja, majd a zeneiskoláiban folyó tevékenységet, mint élményszerzési lehetőséget, tudatosítja benne.
A gyakorlatban viszont ritkán találkozunk ennyire tiszta képletekkel. Az alapprobléma ott van, hogy minden hangszeren, de főleg vonósokon, kezdetben nem annyira zenét, hanem célirányos, funkciós mozgásformákat, a zenei megvalósításhoz szükséges technikai elemeket tanítunk. Vagy fordítsuk meg! Hiába próbálunk zenei kifejezésmódokat tanítani, ha a gyermek nem birtokolja a megszólaltatáshoz szükséges technikai alapkészségeket. Eleinte az órai sikerélményt sem annyira a zenélés öröme, hanem egy-egy technikai elem sikeres megvalósítása okozza.
Ahhoz azonban, hogy egy gyermek megfelelő módon haladjon előre a hangszerjátékban, közel sem elegendő – még ha minden esetben meg is történik – a pontos és rendszeres megjelenése. Az órai munkát otthon alapos gyakorlásnak kellene megelőznie. (!) Ha mindez nem történik meg, a tanuló előrehaladása nagymértékben az órai munka függvényévé válik. A heti kétszer fél óra hajszoltsága, veríték-szagú gyakorláshiány kompenzációja viszont már távolabb visz célunktól.
A tanuló az Önálló hangszerjátékhoz nélkülözhetetlen hiányosságok pótlása közben – mely a zene mind tökéletesebb megszólaltatásához szükségeltetik –, alig jut közelebb a zenélés öröméhez.
Nyilvánvalóan minden gyerek különböző adottságokkal, szorgalommal, körülményekkel és lehetőségekkel rendelkezik. Így a zenélés bizonyos szintű műveléséig is más-más időben jut el. A fölsrófolt igények és ezzel párhuzamosan a gyerekben esetlegesen halmozódó kudarcélmények még személyiségsérüléseket is okozhatnak.
Ezért úgy kellene különbözőképpen foglalkozni minden egyes gyerekkel, mint jó kertész a növényházban, ha különféle növényeket gondoz egy időben, közel azonos körülmények között. A fagytűrő és meleget kedvelő, a huzatra érzékeny, vagy a sok vizet szerető növényeik természetesen másképp fejlődnek. A türelmetlenség, a nem megfelelő növényismeret és a rossz módszer csak kárt okozhat. Hiába öntözné agyon a kaktuszt, hogy gyorsabban fejlődjön, hiába próbálná (mesterségesen faóriássá növelni a törpefenyőt, nem sikerülhet. Szeretni való, sőt értékes lehet egy növény akkor is, ha nem eléggé fejlett, vagy nem mutatós fajta.
Az érem másik oldalához tartozik, hogy vannak gyerekek, akiket nem, vagy alig lehet megtanítani bármely hangszeren jól játszani. Nemcsak a gyenge zenei hallás, vagy labilis ritmusérzék lehet gátja a hangszerjáték elsajátításának, hanem a rossz kézalkat, vagy a kötött izomzat is, melyek sehogyan sem engedelmeskednek a kívánalmaknak, a zenéi megvalósítás igényeinek megfelelően.
Így bizonyos tanulókkal nem valósítható meg semmiféle tantervi elvárás. A zeneiskola azon feladata sem, miszerint: „tegye őket képessé a zene emocionális tartalmának átélésére és kifejezésére." Ha a fizikális-manuális gátak korlátokat szabnak a kifejezésnek, ez sokszor maga után vonja az átélés hiányosságait is. Sőt, ha ezek a gátak párosulnak a gyermek gyengébb intellektuális képességével is, tudatában összekapcsolódhat a magas szintű hangszerjáték elérésének lehetősége, és a zene – (mint általános esztétikai fogalom – megközelíthetősége. Ilyen esetben a tanár munkájának alig marad értelme: szükségszerűen abba kell hagyatni a hangszertanulást.
Ellenben vannak gyerekek, akik átlag alatti manuális képességekkel rendelkeznek, viszont szellemi képességük, érzelmi nyitottságuk átlagon felüli teljesítményekre teszi őket képessé más területen. Sőt, a zene emocionális tartalmának átéléséhez, intellektuális úton tudnak közelíteni akkor is, mikor a hangszeren történő kifejezésben alig jutottak hozzá közelebb.
Ilyenkor a tanárok többsége szintén a lebeszélést választja. Nem a diák, hanem saját érdekeit tartja szem előtt.(Ha azonosul is a zeneiskolának azzal a feladatával, hogy „a család és a környezet személyiségformáló tevékenységének kiegészítése" legyen, jól tudja, hogy a szakfelügyelő, a kollégák, egyszóval a szűkebb szakmai környezet csak a hangszerjáték minőségében történt előrelépést tudja érzékelni, az esetlegesen végbement személyiségváltozásokat nem.
Még ha érzi is, hogy növendékének szüksége lenne a zeneiskola légkörére, vagy a vele töltött kétszer harminc perc „másságára", mivel alig halad, lebeszéli, mert a tanterv is csak a hangszerjáték fejlesztését követeli meg.
Vagyis a hangszeres órákban rejlő egyedülálló nevelési lehetőség koránt sincs kellően kiaknázva. Egy hangszeres tanárnak potenciálisan könnyebb közel férkőzni a gyerekek tudatához, érzelmeihez, mint bármilyen más csoportos óráikat adó kollégájának. Ezért fogékony gyermekek esetében bátrabban léphetnénk olyan területek felé is, melyek nem tartoznak szorosan a zenéhez. A különböző művészeti ágak, a szépség fölismerése az élet minden szférájában éppúgy témája lehet az órának, mint az olvasás, a tanulás szeretetére, a magyarságtudatra, vagy az etikus életre való nevelés. Sokszor tehetséges gyerekeik esetében is nagyobb lökést tud adni egy tartalmas, a tanár által irányított beszélgetés, mint a feladott, vagy feladandó anyag mechanikus ismétlése.
Jóval több és nemesebb feladat egy gyereket a zene varázsos birodalmába bevezetni, értékesebb, tartalmasabb életre nevelni, mint csupán a hangszerjáték fortélyaira megtanítani. Ha a zenetanuló gyerekek több irányból jutnak ismeretüket, egyéniségüket gyarapító élményekhez, akkor ezt akaratlanul is összekapcsolják a zenével. Hiszen valamennyi hatás a zeneiskolában, zenetanulás közben érte őket. Ha elérjük, hogy a zenetanulás az örömteli élmények komplex forrásaként épül be tudatukba, talán felnőtt korban még többen keresnek rendszeresen a tartalmas zenével mélyebb kapcsolatot. Mert nemcsak igényükké: szükségletükké vált. Ne hagyjuk hát, hogy az oktatásforma nyújtotta személyiségformáló lehetőség csak lehetőség maradjon!
Gárdián Gábor
gordonkaművész, zenepedagógus
