Úgy hírlik, hogy miután leforgatta utolsó filmjét (Fanny és Alexander), egy szigetre vonult vissza, ahol házi mozijában filmeket nézeget. S ennek már több mint húsz esztendeje. Feltehetőleg mással is foglalkozik. Például sokat olvas és valószínűleg ír is. De valószínűleg keveset beszél. Mert amit kellett szólni emberről és Istenről, valamint arról, hogy mi dolgunk addig, amíg el nem ragad minket a Halál, azt többnyire elmondta a filmjeiben.Bergman szereti a lélekanalízist. Szívesen kutat előzmények és következmények után, nem hagyja nyugton nézői gondolatait, mert töprengésre kényszeríti őket. Ő maga is tudatos, töprengő alkotó, kinek filmjei az idők során egyszerűsödtek, s többnyire az ember emberhez és Istenhez fűződő viszonyával foglalkoztak.

A svéd rendező Uppsalában született 1918. július 14-én. Édesapja protestáns lelkipásztor volt, így Bergman gyermekkora a szigorú vallásosság és a feltétlen engedelmesség légkörében telt. Akkoriban kedvelte meg a bibliai történetek és példabeszédek templomi ábrázolásait is, mik alapjául szolgáltak későbbi filmes gondolkodásának. Tanulmányait a stockholmi egyetemen végezte, ahol képzőművészetet, történelmet és irodalmat tanult. Akkoriban kezdte próbálgatni szárnyait az írás terén, színdarabokat írt, az iskolai színjátszó körben pedig játszott és rendezett is. Miután elvégezte az egyetemet, a Sagas Theatre rendezőasszisztenseként kezdett dolgozni. Első színdarabját 1941-ben mutatták be, akkor figyeltek fel rá a Svéd Filmintézet munkatársai, kik filmforgatókönyvek átírására alkalmazták. Egyik alkalommal azonban saját munkáit is benyújtotta, s lehetőséget kapott a film megvalósítására.

Meglehetősen rideg filmvilága az emberi psziché legapróbb rezdüléseit mutatja meg. Ehhez nagymértékben járul hozzá az az állandónak mondható színészgárda is, mely az ő kezei alól került ki: Erland Josephson, Max von Sydow, Ingrid Thulin, Harriet Andersson, Bibi Andersson és Liv Ullmann, majd a 80-as években Lena Olin és Pernilla August. Nem csak színészei az állandó munkatársai, hanem operatőre, a kétszeres Oscar díjas Sven Nykvist is, kinek munkája szintén hozzá tartozik a Bergman filmek képi világának megteremtésében. Első szerzői filmjében szinte az összes későbbi állandó Bergman-motívum megcsillant, hogy azután néhány évnyi feledhető játékfilm után véglegesen megjelenjen. 1956-ban készült el a Hetedik pecsét című alkotás, mit annál csak sötétebb, analizálóbb filmek követtek. Az 1957-es A nap vége című filmjével pedig elindult a csöndes, gondolkodó filmek hosszú sora.

A rendező témái között megjelent a házasság, műveiben rendszeressé vált két ember kapcsolatának elemzése, egymáshoz való alkalmazkodásuk, hűségük vagy épp hűtlenségük vizsgálata. Ehhez kiváló alapot adott saját magánélete, mert házasságai sem voltak mentesek féltékenységtől, szorongástól, lelkiismereti válságoktól. A nemzetközi sikert az Egy nyári éj mosolya című romantikus vígjáték hozta meg számára, mi elindított egy világot végigsöprő Bergman-lázt. A mozik műsorát világszerte tartósan kibérelte A hetedik pecsét, A nap vége, a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend, mely filmek azt a filozofikus meggyőződést hirdetik, miszerint nemcsak az emberek közönyösek egymás iránt, de az Isten is az emberek iránt.

A Persona, a Farkasok órája, a Szégyen, a Szenvedély című alkotások magánéletéhez közel, Farö szigetén lévő vidéki házában készültek, s intim emberi problémákat boncolgatnak. Az Érintés 1971-ben készült el, ez volt a rendező első angol nyelvű filmje. Ez ugyan nem az elszigetelt Farö-sziget terméke, de ezek a hősök is legalább annyira zavartak, mint a Farö-ciklus hősei. Forgatáson Az intim családi kapcsolatokkal és a megértéssel foglalkoznak a Suttogások és sikolyok, a Jelenetek egy házasságból valamint az Őszi szonáta történetei. Majd filmre álmodta Mozart Varázsfuvoláját, mellyel új fejezetet nyitott az operafilmek műfajában. 1976-ban - önhibáján kívül - belekeveredett egy adócsalási ügybe, aminek következményeként el kellett hagynia hazáját. Néhány évig Németországban élt és dolgozott. Későbbi mozifilmjei közül az utolsó lett a legnagyobb hazai sikere, az 1983-ban leforgatott Fanny és Alexander, melyben egy kisfiú szemével láttatja egy tehetős svéd színházi család századforduló körüli életét. Ezután visszavonult a filmezéstől, átment passzív filmélvezőbe, gondolatait elsősorban a stockholmi Királyi Drámai Színházban viszi közönség elé.

1977-ben a Svéd Irodalomtudományi Akadémia nagy aranyérmével tüntették ki, a legnagyobb elismerésnek számító Oscar-díjat pedig öt alkalommal érdemelte ki. Cannes-ban az Arany Pálmát szerezte meg, a Svéd Filmintézet pedig díjat alapított a tiszteletére, a filmrendezés kiváló eredményeinek jutalmazására.