Igyekezz, az égbolt zár

Különös és szomorú aktualitást kapott most ez a film. 2014. január 31-én, kilencvenkét éves korában meghalt Jancsó Miklós, a magyar filmgyártás emblematikus figurája. Amint a hír elkezdett terjedni, sokan valamilyen Jancsó-film-asszociációval emlékeztek meg a rendezőről, amelyek között jellegzetes, szinte magától értetődő módon szerepelt a Lámpás egyik leghíresebb jelenete, a záró, amikor a rendező, Jancsó Miklós egy lovastól kísérve belesétál a vízbe, hogy aztán a következő vágásnál egy felfújható medence vízében mutatkozzon vízbefúltan, groteszk módon. A jelenet aláfestő zenéje a Lovasi András által egy szál gitárral előadott Kispál és a Borz-klasszikus, a Zár az égbolt. Egy olyan filmnek karakteres, semmiféle folytatással nem biztató lezárása ez, amelynek íve talán csak többszöri megnézés után válik érzékelhetővé, és amelyre utóbb a Kapa és Pepe-sorozatnak hívott szekvencia kezdő darabjaként szokás hivatkozni.

Kapa és Pepe

Kapa és Pepe, vagyis Mucsi Zoltán és Scherer Péter azóta a magyar filmtörténet egyik leghíresebb párosává vált. A Kapa-karaktert még Szomjas György Roncsfilmjében (1992), ebben a Lámpáshoz hasonlóan közvetlen kordokumentumként is értelmezhető műben láttuk először, de igazán jellegzetessé csak a Pepe-karakter komplementer (vagyis egésszé tevő) párjaként vált. Az ő alapvetően komikus kettősük talán az egyetlen szilárd támpont ezekben az elsőre zavarosnak ható filmekben. Az alapképlet szerint mindketten ki vannak szolgáltatva a folyton változó felsőbb erők játékának, mindazonáltal Kapa az illúziótlanabb, és emiatt talán felsőbbrendű figura, Pepe pedig a naivabb, kisszerűbb (miközben mindketten kisstílűek) karakter, aki még akkor is mulatságosnak hat, amikor éppen valamiféle hatalmat birtokol. Bohócok ők, akár a Hamlet sírásói, noha időnként szomorú bohócok (angyalként, de daru által megemelve, majd pisztoly által lelövetve), időnként pedig a hatalom kegyetlen letéteményeseinek álruhájába bújván (akik angyalokat lőnek le, de csak miután nevetségessé tették őket). Ha a pátosznak, a nagyszerűségnek csak a szikrája is kipattanni látszik, ők azonnal elveszik az élét.

Rendező a rendezésben

A záró, az égboltzáró jelenet mégis bír némi különös pátosszal. Miki bácsi elbúcsúzik Pétertől (Pepétől), és egyedül teszi meg az utat a vízbe, fehér füstpamacsok, ködök között, furcsa fényben. De mit keres a rendező a saját filmjében, tudniillik rendezőként? Woody Allen sok filmjének eljátszotta a főszerepét, Quentin Tarantino előszeretettel mellékszerepelteti magát egy-egy alkotásában – de nem az aktuális film rendezőjeként. Jancsó Miklós játéka azt az illúziót kelti, mintha a film az orrunk előtt készülne, az örökös jelenben. Ő, a rendező, és Hernádi Gyula költő-barátja a film virtuális valóságában a temetőhöz kötődő figurák: a temetőben sétálnak, beszélgetnek, aztán meghalnak, a hamvaikat véletlenül összekeverik (hogyan is lehetne őket szétválasztani? – egy másik komplementer pár!), és a végakaratuknak megfelelően a lovak szénája közé szórják (amiből később majd Kapa is kóstolót vesz…). Mit keres a rendező a saját filmjében filmjének rendezőként? Ez is a rengeteg elidegenítő, profanizáló hatás egyike? Vagy, mint ahogy többször idézik Jancsó saját sommás értékelését a Kapa-Pepe-filmekről, hülyéskedés? Esetleg azon törekvés lehetetlensége, hogy Jancsó Miklós annyi történelmi parabola után most megmutassa a kilencvenes évek, a rendszerváltás utáni időszak paraboláját is? Kicsit mint egy workshop, egy ötletelőműhely, olyan ez a film.

Kultuszfilm

Ötletből pedig nincs hiány. Kiüresedett és dekadens újgazdagok, csóró kisemberek és a rajtuk uralkodó gengszterfőnökök, rendszerváltás a cég élén, a szerelem lehetetlensége… Olyan témák, amelyek mindegyike önálló filmként is kiteljesedhetne, így azonban rövidfilmek mozaikos egyvelegét alkotják. De nem csupán egymásra hajigált képsorokról van szó. Szokás még elmondani erről a filmről, hogy forgatókönyve annyira laza, hogy a jelenetek nagy része tulajdonképpen a színészi improvizáció terméke; ha így van, még izgalmasabb az a motívumrendszer, ami behálózza a filmet, és összeköti azt Jancsó sok korábbi és későbbi alkotásával is.

Erőteljesen munkálnak például a halál, a temető, a víz, a hatalom, a menny és pokol motívumai, de többször megjelennek Jancsó kedvelt szimbólumai, a lovak is. Az egységet tehát nem a szétaprózódott cselekmény(ek) fogja (fogják) megteremteni, hanem a filmművészet egyéb eszközei, a filmnyelv elemei. Ezek együtt egy valódi kultuszfilmet hoztak létre, amelyben azóta szállóigévé vált mondatok hangoznak el: „Ha állat lennék, nem tartanék embert a lakásban. ”; „Ne fütyülj!”; vagy a Lámpásban új értelmet kapott „Igyekezz, az égbolt zár!”. Az akkor majdnem nyolcvanéves rendező nagy sikerrel szólította meg a fiatal generációt, ami nem is törődött annyira korának történelmi távlatával, a politikával, mint a további korosztályok (amelyek ugyanakkor szintén megszólítva érezhették magukat).

Közös filmünk tehát ez. A felszínén gegparádé és bevállalós képsorok, a mélyén szimbólumrendszerek, szatíra és az egész megragadhatatlansága. 1999: Az iskolarádióban mindennap lemegy néhány Kispál-szám, a házibulikon lehet Ganxsta Zolee és a Kartel-lel keménykedni, és hihetetlenül menő dolog Jancsó-filmet nézni. 2014: a Lámpás még mindig világít.

További érdekesség:

• Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten - teljes film

Az a sorozat, amelyik a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten-nel (1999) kezdődik, így folytatódik: Anyád! A szúnyogok (2000), Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2001), Kelj fel, komám, ne aludjál! (2002), A mohácsi vész (2004), Ede megevé ebédem (2006).

Jancsó Miklósnak fontosabb filmjei még: A harangok Rómába mentek (1958), Oldás és kötés (1963), Szegénylegények (1965), Csillagosok, katonák (1967), Fényes szelek (1968), Magyar rapszódia (1978), Allegro Barbaro (1978), Szörnyek évadja (1987).

Mucsi Zoltán és Scherer Péter kettősét sokan látják elválaszthatatlannak. A két színész nemcsak a vásznon, hanem színpadon is sokat játszott/játszik együtt, például Tasnádi István Nézőművészeti főiskola és Harold Pinter A gondok című drámájából készült előadásokban (mindkettőt jelenleg is játsszák, az elsőt a Centrál Színházban 2014. február 24-én, a Szkéné Színházban legközelebb 2014. február 15-én.).

A cikkhez nagy segítséget nyújtott a 303 magyar film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyv (szerk. Bori Erzsébet és Turcsányi Sándor, Gabo Kiadó, Budapest, 2007)

Kerek Roland cikke