„Élete legjavát Szegeden töltötte – írta róla Juhász Gyula –, ahol a külvárosban élt, a szegények között, egyedül, mint valami Tisza-parti Rembrandt. Magas alakja, hosszú szakálla, sovány aszkétaarca, szelíd tekintete és jóságos szava kedves ismerőse lett az egyszerű embereknek.”
Csizmadia apját korán elveszítette, ezért hányatott gyermekkora volt. Iskoláit Bácsalmáson, Zomborban és Szegeden végezte. Festészet iránti elkötelezettségétől hajtva 1895-ben Münchenbe ment, de az ottani akadémia megcsontosodott oktatási rendszere csalódást okozott számára. Hazaérve pályát kívánt változtatni, és a drávatoroki erdőbe vonul vissza, hogy mostohaatyjához hasonlóan szintén erdész legyen. A természet ölén azonban újra életre kelt benne a művészet. 1996-ban Velencébe, majd Rómába ment, és Rudnay Gyulával az egyik szabadiskolába rajzolni járt, másikba aktot festeni. Rómában a Fraknói Vilmos püspök által létrehozott művészházban gondtalanul élt, Fraknói megbízásából lemásolta a Vatikán két festményét, de önálló művészpályáról álmodozott. 1897-ben ismét Münchenbe utazott, hogy Hollósy Simon festőiskolájában tanulhasson. A mester meg volt vele elégedve, a „legkitartóbb szorgalommal és a legkitűnőbb eredményben munkálkodó” tanítványának tartotta, adminisztratív ügyeinek intézését is rábízta, ez fedezte megélhetési költségeit.
Károlyi Lajos olyan mélyen azonosult Tolsztojnak az őskereszténységre és a nép egyszerűségére alapozott életfilozófiájával, hogy tanítómesterét meg is akarta ismerni. 1899-ben elzarándokolt Jasznaja Poljanába. Mivel az író birtokán egyenruhás inasok fogadták, kérte, hogy láthassa Tolsztojt. Ekkor elvezették egy másik birtokrészre, ahol minden szegényes és egyszerű volt. Mikor a tanítvány rádöbbent, hogy a mester kijátszotta, ezt szemére vetette, mire az író kiutasította lakásából. Károlyi Lajosban egy világ omlott össze, hiszen nem tudta magában földolgozni, hogy eszményképe kettős életet élt, muzsikinge alatt selyeminget hordott. Ekkor a festészettel is fölhagyott. Átköltözött makói nagybátyjához asztalosnak. Az itt töltött közel egy esztendő alatt visszanyerte lelki egyensúlyát.
Szegedre visszatérve 1900-ban festőiskolát nyitott. Egyszerűen élt, szobájának berendezése egy vaságy, egy kis dobkályha, egy asztal, néhány szék és festékőrlő szerszámok. Azt vallotta, hogy az egyszerűség minden nagy művészet fő kelléke. Érzékeny lelkületű, filozofáló hajlamú, magánykedvelő ember volt, remeteéletet élt. Magáévá tette Réti Istvánnak, festőtársának gondolatát: Minden szép és igaz legegyszerűbb forrása a természet. Mivel azt vallotta, hogy az ember önmagának a legjobb modellje, számtalan önarcképet festett. Lírai színekkel örökítette meg Újszeged kertvárosi hangulatát, az árvíz előtti Szeged utcáit. Elhatárolta magát a modern művészeti irányzatoktól, még az impresszionizmustól is. Több képe alá jelszóként írta: Impresszió nélkül.
Rendszeresen részt vett a Szegedi Képzőművészeti Szövetség által rendezett tárlatokon. Első önálló kiállítása 1910-ben a szegedi múzeumban nyílt meg, 1905 őszén a Nemzeti Szalonban rendezett csoportos kiállításon 45 képével szerepelt. Ezt követően szívesen fogadták be a Képző és Iparművészeti Egyesületbe (KÉVE). 1921-ben újabb kiállítása nyílt Szegeden. Juhász Gyula meleg szavakkal méltatta bemutatott képeit: „Ezek finom alkotások, egy tiszta és nemes művészi világnézet megnyilatkozásai, egy tökéletességre törekvő, a dolgok lényegét és igazságát kereső művészlélek életének vallomásai.” Az eladott képek árából Bécsbe utazott. Onnan nem Szegedre, hanem Székesfehérvárra ment, ahol Prohászka Ottokár püspök vendégszeretetét élvezte. Megfestette a főpap arcképét. Innen Olaszországba utazott, 1924-ben tért vissza Szegedre, ahol kiállíthatta olasz földön készült alkotásait.
Az 1920-as években egyre többet fordult meg makói nagybátyjánál, Károlyi Mihály festékkereskedőnél. Ma is őrzi a család felesége arcképét és a Károlyi Mihályról festett portrét. Önarcképével Juhász Gyulát is megajándékozta, aki ezt költeményében is megörökítette.
Egy megdicsőült művész derűs arca
Szobám faláról szembe néz velem.
Alvás előtt és ébredés után is
Ölelkezik vele tekintetem.
Ő mosolyog, ha szomorú a lelkem
És mosolyog, ha örvend a szívem
És fényben, árnyban, őszben és tavaszban
Csak mosolyog némán és szelíden.
Fejem deres lesz, szemem fénye elhúny,
Kifosztanak a gondok, a napok,
Elhagynak a remények és barátok,
Ő híven őriz, arca rám ragyog.
Egy másik életből mosolyog immár,
Mint aki győzött s kinek titka van,
De itt hiába mondaná nekem meg,
Majd egyszer érte elmegyek magam.
Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató