Liszt Ferenc Az életrajzi helyzet valóban bonyolult. Liszt Ferenc (1811-1886) magyar földön született, a soknemzetiségű Magyarország állampolgáraként, német anyanyelvű szülőktől, de csupán korai gyermekéveit töltötte szülőföldjén.

Liszt sokat vitatott nemzeti hovatartozásáról saját maga mondta ki a döntő szót: „engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét.” A mindenfajta szűk látókörű nacionalizmustól mentes Bartók Béla is tömören és vitathatatlanul fogalmazta meg: „Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak nem-magyarnak egyaránt kötelessége ezt a kijelentést tudomásul venni és abba belenyugodni.” De ugyanő ezt is írja „…ez a kérdés művészi, esztétikai szempontból teljesen mellékes , mert aki igazán nagyot tud alkotni, azt egyformán tisztelet illeti az egész világ részéről, akármiféle származású legyen is. Súlya ennek a kérdésnek csakis érzelmi, történeti vagy politikai szempontból van „

Liszt egyénisége sokoldalú hatással volt mind a kortársakra, mind pedig az utókorra. Már 1848 előtt zongoraművészetével, majd kompozícióival, dirigensi és tanítási munkásságával a 19. századi európai zene legnagyobb hatósugarú személyiségévé lett. Liszt nevéhez fűződik az „újnémet iskola”-ként ismerté vált zeneszerzési irány, amit Liszt és weimari köre képviselt (J. Raff, P. Corenlius, H. v. Bülow, J. Reubke). Liszt hívta életre a szimfonikus költemény műfaját, ami a weimari körön kívülálló szerzők sorában is követőkre talált. (B. Smetana, C. Frank, C. Saint-Seans.) A Chopin és Liszt által elindított nemzeti jellegű kompozíciós törekvések folytatói lettek az új orosz „ötök” is. Liszt szellemének kisugárzása elhat Bartók Béla zsenijéig.