Kikhez szól ez a film? - tehetjük fel joggal a kérdést, s a válasz sem marad el: jószerivel a mai magyar nézőkhöz alig. Mitől lett mégis sikeres? Nem vállalkozunk, hiszen nem is vállalkozhatunk a válasz tényszerű megadására. De a franciaországi és a Szovjetunióbeli, algériai és norvégiai eredmények magukért beszélnek. Mondandóját ugyanis mindenütt értékelik, ahol felkelés és a felkelés leverése, forradalom és ellenforradalom, szembeszegülés és megtorlás van egy nép emlékezetében valamely történelmi sorsforduló idejéből.

A film története az 1867-es kiegyezés után két évvel játszódik. Rózsa Sándor betyárjainak kézrekerítésével, a betyárvilág felszámolásával, a mindenkori elnyomó hatalom működésének technikáját modellezi. 1869-ben gróf Ráday Gedeont kormánybiztossá nevezték ki, s feladatául adták, hogy megteremtse a vagyonbiztonságot, és befogja a negyvennyolcas betyárokat. Ő pedig nem válogatott az eszközökben. Likvidálni kezdte elsősorban azokat a pusztaiakat, akik részt vettek Rózsa Sándor szabadcsapatának 1848-49-es ténykedéseiben.

Az alföldön a "Sánc"-nak nevezett börtönben gyűjtötték össze a gyanúsítottakat, akiket kegyetlen lélektani és testi módszerekkel igyekeztek társaik elárulására kényszeríteni. Egyre szűkült a kör, de a kormánybiztos végső diadala csak csel és hazugság eredményeként jöhetett létre. Sikerült kiválogatni az egykor rebelliseket, mert a színjáték hatására önként léptek ki hallgatásuk fedezékéből.

Sok technikai, gondolati megoldás tette különlegessé a filmet. Ilyenek voltak a furcsa beállítások is, mellyel bevonták a nézőt a cselekménybe. A rendező szakított a hagyományokkal, a dekoratív külsőségeket szinte teljesen mellőzte, a történelmi témát - a szegénylegények meghurcoltatásának és megcsalatásának krónikáját - sajátos felfogásban, pszichológiai síkon bontakoztatta ki. A lélek mélyére koncentrált, és a rejtett indulatokat is feltárta. Állóképekkel exponálta a történelemi légkört, a hangok premier plánba kerültek, bizonyos motívumok pedig ismétlődtek. A film - mint a nagy művek sajátja -nem rendelkezik egyetlen témával, tartalommal és formával. Helyette szuverén, öntörvényű világot alakított ki.

S ami nem szól senkihez, az mindenkihez képes szólni. Csak az arányok pontos adagolására kell gondot fordítani. A megoldás eredménye pedig azt sugallta, hogy milyen rafináltan kegyetlen és kifinomultan aljas eszközöket, a lélektani megtorlás mely formáit választotta a hatalom, hogy bosszút álljon a lefogottakon, akik közül szép számmal a legendás idők hagyományaiért lelkesednek. Megcsillantják előttük a szabad élet lehetőségeit, hogy később annál durvább módón húzzanak kámzsát a fejükre.

A rendező, író és operatőr összjátéka tökéletes. Nem tudjuk, hogy a rendezőt, az írót vagy az operatőrt kell-e dicsérnünk az alkotás gördülékenységéért. Igaz az, ha már részeire szedjük, az a hiányérzetből fakadhat: mert akkor a rendező, az író vagy operatőr kilóg az együttesből, feltűnő erényeivel vagy hibáival jelenlétére figyelmeztet. Itt pedig nem tudjuk, hogy mi számít Hernádi Gyula a forgatókönyvíró erényének, s mi az érdeme Somló Tamás operatőrnek. Ez egyértelműen közösségi munka. Mi patikamérlegszerű pontosságot igényel. Mert az effajta filmeket általában két nagy veszély szokta fenyegetni. A történelmi "sztori" félreértelmezése és az, hogy a néző elé jelenített kor vagy nem akar többet mondani egyszeri önmagánál, vagy tolakodóan mást akar mondani.

A film ügyesen kerüli el mindkét buktatót.

Lehet az alkotást rossz szemmel nézni és nem érteni, miközben az a töprengés tárgya, hogy Rózsa Sándor szabadcsapatának likvidálásáról kap-e hiteles krónikát a szemlélő, vagy áltörténelmi példázatot korunk némely jellegzetességeiről. Ehelyett szituációk sorából bontakozik ki a történet. Az eleinte elvont történelmi-lélektani helyzetrajz egyszerre konkrét és általános művészi "világgá" lényegül át.

A Szegénylegények jelképes sánca így vált egyszerre magyarrá és nemzetközivé, Bach-korszakbelivé és országhatárok nélküli XX. századivá. Korhoz kötött és kortalan, térbe-időbe befogható és téren-időn kívüli. Azaz egyetemes.Pedig ezt az egységet könnyedén felbonthatta volna egyetlen figyelmetlen pillanat, félrefogás, s máris oda lett volna a film egysége, szuggesztiója.

Amikor bemutatták a Szegénylegényeket, a kritika földig hajolt. Már nagyon régen nem akadt olyan magyar film, amelyet a szakmabeliek ilyen egyértelmű fogadtatásban részesítettek volna, szinte fenntartás nélkül. A Szegénylegények az első olyan film volt Jancsó Miklós életében, ami a megérkezést jelentette. A megérkezést, de mint azóta tudjuk, nem a végállomást.

Első játékfilmje hét-nyolc évvel a Szegénylegények előtt készült, s kellemesen érdekes és múlékony volt. Olyasmi, amit megnéznek, beszélnek róla, aztán elfelednek. De a rendező szívós és tervszerű munkavégzésével egyenletesen fejlődött, megszabadult az Oldás és kötésben fellelhető modorosságától, s másféle filmet forgatott. Szokatlant, súlyosat, s a Szegénylegények már egy beérett művész öntörvényű művének tekinthető.

• Rendező: Jancsó Miklós
• Szereplők: Görbe János, Kozák András, Latinovits Zoltán, Molnár Tibor, Agárdi Gábor
• Operatőr: Somló Tamás
• Forgatókönyvíró: Hernádi Gyula
• Játékidő: 90 perc
• Díjak: 1968 - "Budapesti tizenkettő", Locarno,1966 - FIPRESCI-díj, London,1967 - az év legjobb külföldi filmje, Magyar Filmkritikusok Díja,1966 - a legjobb férfi alakítás díja Görbe Jánosnak, Magyar Filmkritikusok Díja,1966 - operatőri díj, Magyar Filmkritikusok Díja, 1966 - nagydíj, Magyar Játékfilmszemle,1966 - a legjobb rendezés díja, Magyar Játékfilmszemle, 1966 - a társadalmi zsűri fődíja