1948-ban Páger Dél-Amerikába emigrált, Buenos Airesben telepedett le. Itt előbb kedvtelésből, majd megélhetés céljából ismét kezébe vette az ecsetet. „Barátaim bíztattak - fessek. Nem tudok - mondtam. De néhány nap múlva bevásároltam festékeket, ecseteket, vásznakat. Nem volt abban semmi különös, amit csináltam. Színpadias, külsőséges dolgok. Mégis, valahogy híre ment, hogy festegetek. A színész Páger, aki fest... Eljött egy Körösi János festőművész, hogy megnézze, mit csinálok. »Így senki sem fest« - mondta. Amit csinálok, egyéni, folytassam - bíztatott."
És elkezdte emlékeit festeni. A Maros partját, a cséplést, az aratómunkásokat, a porfelhőt, amit a lovak patája vág az alföldi utakon. Egyszer, valami rossz hangulatában úgy érezte, hogy mégsem művészi a munkája, és borotvával összevágta vásznait. Egy ismerőse meghívta vendégnek a jachtjára. Argentínában csodaszép folyó volt a Parána, buja növényzet a folyó két partján. Képzeletében elhagyta a pálmákat, akár azt hihette, hogy a Holt- Tisza ágában hajózik. A víz, az égen úszó felhők, a levegő fénytörései azonosak, bárhol nézi az ember. Ki nézi, az a lényeg. És újra festeni kezdett.
Barátai rávették, hogy a szomszédos Brazíliában, Sao Paolóban rendezzen kiállítást. Negyvenöt képpel nyílt meg a tárlat. Estig minden műve elkelt. Százötvenezer cruzeirót kapott érte. A Tisza című képnél hosszasan állt egy nagyon gazdag, negyven éve kint élő magyar. „Odahívott - emlékezett Páger -, állt hosszan a kép előtt, sírt. És arra kért, változtassam meg a kép címét úgy: A kanyargós Tisza partján. En csak néztem azt az embert. A gazdagot. Aki negyven éve vágyakozik haza."
Kétségtelen, hogy Páger festői vénával rendelkezett, de kinti sikerei az ott élő honfitársak nosztalgikus vágyódásaival is összefüggtek. Képei teátrálisak voltak, hazájuktól távol élő honfitársai ilyen művekre szomjúhoztak. Néhány festménye került csak vissza. Makón - Páger Judit ajándékaként - a Hagymaház őrzi egyik művét.
Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató