Talán lehet valami gyanús abban, hogy az ember moziba megy színházi előadást nézni. A mozi az mozi, a színház az színház: két különböző művészeti megvalósulási forma, más közegek, másfajta odafordulás, a jelenlét kérdése… Mégis, hogy hangzik az, hogy elmegyünk megnézni a londoni Globe egyik előadását Budapesten az Urániában? Vagy Debrecenben, Kaposvárott, Kecskeméten, Miskolcon, Sárospatakon, Siófokon, Szegeden, Szolnokon vagy Szombathelyen? Lehet fanyalogni az „öszvérélmény” miatt, de mégis egészen lenyűgöző tapasztalat látni az eredeti nyelven megszólaló Shakespeare-drámát a világ leghíresebb színpadán – Londontól ezer meg ezer kilométerre!
A Globe és a közönség
A londoni Shakespeare’s Globe színház igazi kuriózum: a lehető legeredetibb formájában újjáépített reneszánsz színház – ahogy arról már ebben a cikkben szó volt – kulturális központként működik, amelyben a színházi előadásokon kívül múzeumi vezetés, valamint komoly drámapedagógia is folyik, és sok energiát fordítanak bizonyos darabok kiváló minőségű felvételére is. A kiváló tényleg szó szerint értendő: a világszerte vetített Globe-filmek sokféle kameraállásból, nagyszerű kép- és hangminőségben adják vissza a színielőadás egyszeri csodáját. Egyáltalán nem mozifilmről van szó tehát: a Globe-darabnak legalább annyira részét képezi a közönség, mint a játszók. A közönség a színházban némileg spontán faktor, hiszen lehetetlenség patikamérleggel kimérni, hogy bizonyos színpadi akciókra milyen reakció érkezik. A Globe színészei azonban nem félnek ettől a spontaneitástól, hiszen lépten-nyomon „használják a nézőket”, akik hol nemesi gyülekezet, hol csőcselék, egyszerű polgárok szerepében találják magukat, és alkalmasint utat kell adniuk egy éppen arra közlekedő herceg és kísérete számára.
Egy reneszánsz színház – egy mozi
A darab létrejöttében résztvevő közönségről beszélvén emlékeztetnünk kell az angol reneszánsz színház építészeti sajátosságaira is. A színpadot és a közönséget gyakorlatilag nem választja el egymástól semmi, hiszen azok, akiknek a jegye nem a háromemeletes fedett „lelátó” valamelyik ülőhelyére szól, ott állnak közvetlen közelében a színpadnak, amelynek középső részét gyakran meghosszabbítják előrefelé; az itt mozgó színész valóban a nézők gyűrűjében érezheti magát, még ha másfél méterrel magasabban helyezkedik is el. A felvételen természetesen jól játszik a közönség (lehetetlenség lenne csak a színpadot és a színészeket mutatni), azonban ennek a moziból nézve nemhogy nincs elidegenítő hatása, hanem inkább fokozza a jelenlét érzését.
Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínház vásárolta meg egyes Globe-előadások vetítésének jogait (vidéken a már fentebb említett városokban láthatóak a híres londoni színház egyes darabjai), itt látta a cikkíró a VIII. Henrik című előadást 2014. február 13-án. A vetítés az Uránia hirdetéseivel, a bemutatók reklámspotjaival kezdődött, majd tájékoztatták a hallgatóságot arról, április 23-án, Shakespeare születésének 450. évfordulóján a Stratfordi Fesztiválon felvett A vihar című darabot fogják vetíteni, méghozzá az Oscar-díjas Christopher Plummer rendezésében és főszereplésével. (Az április 23-ai hétre egyébként több Shakespeare-hez kötődő programot is tervez a Filmszínház.) Ezután elkezdődött az előadás, amelyet két részletben, egy húszperces szünet beiktatásával vetítettek.
Különös, különleges
A VIII. Henrik sok szempontból különleges darab. A kutatók egy része a Költő utolsó darabjának, kései királydrámájának tartja, amelyet még az 1611-es A vihar után írt, mások korábbra datálják a keletkezését. Annyi bizonyos, hogy 1613-ban mutatták be a Globe-ban – és az egyik előadás során történt az a baleset (szikrák pattantak ki egy színpadi ágyú elsütésekor), amelynek következményeként a színház körülbelül két óra alatt teljesen leégett (az esetről ebben a cikkben is szó van). Ráadásul Shakespeare és kortársai közelmúltját tematizálja: merész vállalkozás volt ez, akár I. Erzsébet (VIII. Henrik lánya), akár I. Jakab uralkodása alatt született a mű. Különlegességéhez mindezeken felül hozzájárul, hogy többen kifejezetten rossz darabnak tartják, amely csupán lagymatag hömpölygés a korábbi művek (királydrámák, tragédiák, színművek) morális mélységéhez, érzelmi perspektívájához és bonyolultságához képest. Géher István szerint azonban éppen ez a kérlelhetetlen középszerűség tét nélküliség (hiszen egy percig nem kérdéses, ki a király és miféle hatalommal bír) teszi naggyá a darabot, miközben megjelennek a már jól ismert motívumok Shakespeare műhelyéből: a bohócok (a Kapus és segédje), az idegen-motívum Aragóniai Katalin személyében, a magas pozícióból hatalmasat bukó emberek (Buckingham hercege, illetve Wolsey bíboros). Ez a középszerűnek mondott darab azonban olyan forró parázson izzott a Globe színpadán az intenzív játéknak köszönhetően, hogy szinte fel sem tűnt a majdnem háromórás játékidő.
Nem célja ennek a cikknek, hogy kritikát írjon erről az egyébként 2010-es előadásról (releváns írások például itt és itt találhatóak), arra azonban mindenképpen rá kíván világítani, mennyire átélhetővé teszi a film a színházi előadást a mozivásznon a Globe-darabokkal kapcsolatban.
További érdekes oldalak:
- Globe on Screen
- Az Uránia Nemzeti Filmszínház kapcsolódó oldala
Kerek Roland cikke
