Bevezető gondolatok
A huszonegyedik század távlatából talán furcsának tűnhet a nyelvújítás nagyszabású vállalkozása. A nyelv jelenlegi állapotában számtalan kommunikációs helyzetet kielégít: használjuk a tudományok, az oktatás, a közéleti megnyilatkozások során. Ez azonban nem volt mindig így. Évszázadokig uralta a magas szintű, árnyalt kommunikációt a latin, később pedig a német nyelv. A 18. században egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy a polgári fejlődés eredményei magyar nyelven is befogadhatóak legyenek. Ez együtt járt azzal a politikai törekvéssel is, melynek eredményeként 1844-ben az ország hivatalos nyelve a magyar lett.
A tétel kifejtése
Tudatos beavatkozás. A nyelv, amit használunk, az identitásunk egyik legfőbb kifejezője. Logikus tehát, hogy a 18. század végén és a 19. század elején a Habsburg uralomtól való függetlenedés egyik eszközének sokan a nyelv fejlesztését látták. Fontos megjegyezni, hogy a nyelvújítás nem a nyelv összes részrendszerére kiterjedő változtatás volt vagy akart lenni: az újítás szinte kizárólag a szókészletet érintette, amelyről azt gondolták, hogy kifejezőereje nem elég hatékony, azt meg kell növelni. A nyelvújítás tehát tudatos beavatkozás a nyelv életébe, amelyet avatott nyelvművelők végeztek.
Bessenyei és Kazinczy. A nyelvújítás igényét még a felvilágosodás korában vetette fel Bessenyei György, aki a Magyarság (1778) című röpiratában ezt írta: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. A mozgalom vezéralakja Kazinczy Ferenc lett, aki az 1800-as évek első majdnem húsz évében szervezte a nyelvújítók táborát. A szervezői munkát otthonából, Széphalomról főleg levelek útján irányította.
A célok. A nyelvújítás fő törekvései közé tartozott tehát a szókincsbővítés, ám ehhez kapcsolódott az idegen szavak helyettesítése, a stílusújítás, valamint az egységes nyelv megteremtése is. Ez utóbbi szempont persze túlmutat a szókincs bővítésén, és létrejöttében szerepet játszott Kazinczy Ferenc vezető szerepe is. A ma használt művelt köznyelv alapja ugyanis az az északkelet-magyarországi nyelvjárás, amelyet Széphalmon Kazinczy maga is beszélt, és amelynek jellegzetessége például az, hogy a személynevek előtt nem használunk névelőt (találkoztam Petivel, nem pedig találkoztam a Petivel – noha az utóbbit is sokan használják, azt tudnunk kell, hogy ez a művelt köznyelvben helytelen).
Az eszközök. A nyelvújítás számos eszközzel élt, amikor új szavakat hozott létre. Felújította elavult szavak jelentését (így jöttek létre a ma is használatos fegyelem vagy hős szavaink, illetve a Gyula, Béla, Zoltán vagy Géza neveink); tájszavakat emeltek be a köznyelvbe (például a betyár vagy a kandalló esetében); szóképzéssel (borong, építkezik, történelem, példány) vagy éppen szócsonkítással (címer > cím; zömök > zöm; gyárt > gyár) hoztak létre új alakot; szóösszetételeket alkottak (búskomor; szemüveg; rendőr); szóösszevonást alkalmaztak (rovátkolt barom > rovar; cső + orr > csőr; könnyű elméjű > könnyelmű); a szóvégeket látszólagos képzővé alakították (kegyenc, újonc; cukrászda, lövölde); vagy idegen szavakat alakítottak át (balanea (lat.) > bálna; Leipzig (ném.) > Lipcse; materia (lat.) > anyag; fauteuil (fr.) > fotel). A normatív nyelv elterjesztéséhez pedig nagymértékben hozzájárult A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (1832) című kiadvány a Magyar Tudós Társaság (később: Magyar Tudományos Akadémia) gondozásában. (A ma érvényes A magyar helyesírás szabályai című akadémiai kiadvány 11. kiadása (1984) azonban nem ennek az 1832-es szabályzatnak, hanem egy 1922-es – azonos nevű – kiadványnak az utóda, amelyhez szó- és tárgymutató is tartozott.)
Az ellenzők. A nyelvújítás céljaival és eredményeivel azonban nem mindenki értett egyet. Az újítókkal, vagyis neológusokkal szemben álló ortológusok (a hagyományokhoz ragaszkodók) szerint a nyelvet nem lehet külső beavatkozással megváltoztatni, csakis belülről, saját hagyományaiból fejleszteni. 1813-ban ki is adtak egy gúnyiratot Kazinczyékról Mondolat címmel, amelyre ellenparódiaként Kölcsey Ferenc és Szemere Pál válaszolt 1815-ben Felelet a Mondolatra című munkájukkal, végül, amikor Kazinczy 1819-ben megjelentette az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című cikkét, a nyelvújításnak már több híve volt, mint ellenzője.
Az élő nyelv. A nyelvújítás tehát rengeteg új szót adott a magyar nyelvnek; mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy meg kell jegyeznünk, hogy a nyelvújítási lendület sok olyan alakot is létrehozott, amely nem tudott belekerülni szókészletünkbe, és amelyeket ma mulatságosnak tartunk; ilyenek az éleny (’oxigén’), a csucsog (’piramis’), az Istókhalma (’Stockholm’) vagy a Kappanhágó (’Koppenhága’) szavak. Az ortológusoknak tehát abban igazuk volt, hogy a nyelvet nem lehet teljesen önkényesen megváltoztatni. Hogy egy új szót elkezdenek-e használni vagy nem: nos, ez teljesen kiszámíthatatlan. A kompjúter helyett a nyelvhasználók a számítógépet részesítették előnyben, a villanyposta helyett pedig az emailt. Ez a fajta kiszámíthatatlanság pedig elengedhetetlenül a sajátja egy lényegéből fakadóan változó, élő nyelvnek.
A tétel összegző leírása
A 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben lezajló nyelvújítás legfőbb célkitűzései a szókészlet bővítése és ezáltal a nyelv kifejezőerejének növelése, valamint egy normatív nyelvváltozat létrehozása volt. Kazinczy Ferenc és támogatói rengeteg új szóalakkal gazdagították a magyart, míg sok szóalkotásuk nem tudott gyökeret verni a nyelvben. Nyelvújító eszközeik ma is működnek (és mindig is működtek) a nyelvben: a szóképzés és a szóösszetétel például a belső szóalkotásmódok közül a leggyakoribb jelenségek, míg az elvonás vagy a rövidülés jóval ritkábbak.
Kerek Roland cikke
