Hazánkban igen széles körben elterjedt az a nézet, hogy a magyar nyelv az egyik legnehezebb a világon. Ezzel párhuzamosan az is afféle alaptétel, hogy a szegény külföldinek, ha magyar nyelv tanulására adja a fejét, legalább a kiejtéssel nem kell bajlódnia, az ugyanis pofonegyszerű: szemben mondjuk az angollal és a franciával – akik „kutyát írnak, macskát mondanak” – a magyarban azt mondjuk, ami le van írva. Kicsit sommás megállapítások ezek, amelyeket érdemes egy kicsit kozmetikázni, ha nem éppen teljesen átalakítani.
Írás és nyelv?
Arra, hogy mennyire nehéz megtanulni a magyar nyelvet, csupán a nyelvtanulók nyilatkozataiból következtethet a magyart anyanyelvként használó beszélő (az anyanyelv-elsajátítás ugyanis egészen más jellegű folyamat, mint az idegennyelv-tanulás; leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az első természetes jelenség, az utóbbi pedig tudatos törekvés eredménye). Valóban, sokan vallják, hogy nehéz volt megtanulniuk magyarul – erről talán nem is kell többet mondanunk. Az írásmód—kiejtés relációjáról azonban annál inkább. Valóban igaz az, hogy amit írunk, azt mondjuk, és ez a nyelvhasználatot megkönnyíti? Először is azt érdemes tisztázni, hogy az iménti állítás az írásmódot kimondatlanul ugyan, de a nyelv részének tekinti, amelyik valahogyan egyenrangú a beszéddel. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű: míg a beszéd nyelvi megnyilvánulás, nyelvhasználat, addig az írás csupán egy eszköz a nyelvhasználati jelek kódolására, tárolására. Közmegegyezésen alapuló jelek összessége, amelyeket többé-kevésbé szisztematikusan a nyelvhasználati jelekhez rendelünk hozzá. A nyelv jelei – például a toldalékok, a szavak vagy a mondatok – azonban egyáltalán nem közmegegyezés, hanem folyamatos használat útján keletkeznek, alakulnak az idők folyamán.
Kutyát, macskát?
Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor írunk, akkor is beszélünk, csak beszédünket nem hangok, hanem betűk által valósítjuk meg. Kell valami kapcsolat a hangok (pontosabban fonémák, a két fogalmat az egyszerűség kedvéért most összemossuk) és a betűk között. Első ránézésre könnyű dolgunk van: a magyar kutyát ír, és [kutyát] mond (a szögletes zárójel a kiejtést jelöli). Azonban például magtárat ír, de [maktárat] mond. Persze tudjuk, hogy a jelenség, amelynek az imént szemtanúi voltunk, a zöngésség szerinti részleges hasonulás, hiszen a [mag] szó zöngés [g] hangja a zöngétlen [t] előtt zöngétlenedik. Hiába jelöli tehát a g betű a [g] hangot, a harmonikus párkapcsolat időről időre megbomlik, és a hűtlen [g] hang gátlástalanul (de szabályosan!) [k] hanggá lesz. Ez persze semmi az angol rhythm (kb.) [ridm] ’ritmus’ vagy a francia enjambement (kb.) [anzsaman] ’soráthajlás’ példákhoz képest, de fel tudunk mutatni cifrább magyar szavakat is: adja [aggya], bántson [báncson]. Rengeteg példánk van arra, hogy a magyarban sem kizárólagos szabály a betű—hang megfelelés. Annyit azonban megengedhetünk, hogy a magyar ábécé betűihez alapértelmezetten hozzárendelt hangok sokkal gyakrabban maradnak változatlanok egy-egy szóalakba bekerülve, mint mondjuk az angolban (jó példa erre az angol ábécé o betűje, amelyet a következő szavak mindegyikében másképp kell kiejtenünk: owl (kb.) [ául] ’bagoly’; done (kb.) [dan] ’kész’; cool (kb.) [kúl] ’hideg’). Ha az angol és a francia „kutyát ír, macskát mond”, a magyar kútját ír, kúttyát mond.
További érdekes ötletek:
- A cikkben a kiejtést meglehetősen pongyolán jelöltük; például úgy tettünk, mintha az angol és francia szavak kiejtése leírható lenne a magyar betűkhöz kapcsolódó hangokkal. Természetesen a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, már csak azért is, mert a különböző nyelvek hangkészlete is különbözik egymástól. A magyar nyelvben például ismeretlen az a hang, amit az angol think szó elején ejtünk, és csak legfeljebb durva közelítéssel ejthetjük ezt a hangot [f]-nek vagy [sz]-nek; hasonlóképpen egy angol beszélő nem nagyon tud mit kezdeni az e és é hangok (nem csupán időtartambeli) különbözőségével.
- Az angol szótárak gyakran megadják a szavak kiejtését, amelyet betűre emlékeztető, de olykor különös jelekkel írnak le. Ezek a fonetikai szimbólumok tehát nem betűk, hanem hangjelölő karakterek; a fonetikai ábécé célja pedig nem más, mint az összes beszélt nyelv hangkészletének leírása. Ezen az oldalon található egy lista a fő szimbólumokról
Kerek Roland cikke
