A címszereplő

A mű alapkérdése többrétegű: látszólag a delfinek intelligenciája mozgatja a szálakat, látszólag a hidegháborús fegyverkezés okozta kilátástalanság írattatja meg Szilárd Leóval ezeket az oldalakat, a lényeg mégis a tudós ember dilemmája a tudós emberek felelősségéről. Mennyire kívánatos a tudósok politikai szerepvállalása? Az ilyen szerepvállalás kudarccal szokott végződni, de miért? A tudósok alkalmatlanok erre a feladatra vagy egyszerűen rossz kérdéseket tesznek fel nekik? E dilemma súlyát igazolja az is, hogy Szilárd a műben kitér a politikai és a tudományos szemlélet közötti különbségre a delfinek által irányított A delfinek hangja című televíziós politikai elemző műsor kapcsán.

"Egy természettudományos állítás esetében a többi tudós mindössze arra kíváncsi, igaz-e az adott állítás; a politikai kijelentések esetében azonban a többi politikus első lépésben mindig azt szeretné tudni, hogy az illető kijelentés vajon miért hangzott el, és a kijelentés igazságtartalmára talán nem is kíváncsi. Minden politikus azt hiszi, hogy ő az igazság letéteményese, és pontosan tudja, mi a teendő, csupán az a kérdés, hogyan tudja meggyőzni a többieket saját elképzeléseinek helyességéről. A tudósok viszont általában nem képzelik magukat az igazság letéteményesének, a viták során pedig nem az a céljuk, hogy a többieket meggyőzzék a saját elképzelésük helyességérről, hanem az, hogy a kérdéses problémát megnyugtatóan tisztázzák, hiszen a tudomány nagy kérdéseit soha nem a meggyőzés, hanem minden esetben a részletek alapos feltárása révén sikerült megoldani." Hruscsov portréja Wigner Jenő szerint Szilárd Leó egyszerre volt homo scientiarum és homo politicus. Hitt abban, hogy a tudósoknak, vagyis a platóni államelméletben is vezető szerepet játszó szellemi elitnek kell kormányoznia az országokat ahhoz, hogy a világ ne kerüljön válságba. Mélyen hitt abban, hogy az atomleszerelést is azoknak a tudósoknak kell irányítani, akik tisztában vannak ezen eszközök fizikai hatásaival, az általuk okozott csapások természetével, s nem pedig a pillanatnyi érdekek, a hatalomvágy fogságában vergődő politikusoknak. Ez a magyarázata annak, hogy bár kezdetben részese volt a II. világháború idején az amerikai atomprogramot tartalmazó Manhattan-tervet kidolgozó teamnek, de már 1944-ben felvetette az atomenergia-felhasználás hazai és nemzetközi ellenőrzésének szükségességét. Németország veresége után petícióban tiltakozott az atombomba ledobása ellen, majd a háború után több levelet írt az aktuális amerikai elnököknek, Sztálinnak, majd Hruscsovnak is e tárgyban. (Hruscsovval tárgyalt is annak amerikai útja alkalmával.) 1957-ben Russel, Einstein társaságában megszervezte az a konferenciát, amely az interdiszciplináris együttműködést próbálta előmozdítani az atomenergia ellenőrzése érdekében. Szigorúan csak tudósok lehettek jelen, politikus egy sem!!

1960-ban, a novella megírásakor – túlzottan is – lehetségesnek tűnt a III. világháború kirobbanása – s ez a tény késztette arra tudós Szilárd Leót, hogy eddigi eszközei helyett egy új műfajban méresse meg magát. A sci-fi és a szatíra ötvözésével született novellája nagyobb nyilvánosságot hozhatott számára, mint a szaktudományos cikkek, a szűk tudós közösség által olvasott lapokban írt publikációk. S valóban, a novellát 6 nyelvre rövid időn belül lefordították, Magyarországon azonban csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.

Delfin és ember kommunikációja A történet 1963-ban a Biológiai Kutatóintézet megalapításával kezdődik. Ez a központ Bécsben jött létre az USA és a Szovjetunió együttműködésében a molekuláris biológiai kutatások összehangolására. Az első eredményeket mégsem ebben a tárgykörben publikálták, hanem a delfinek intelligenciájának kérdésével kezdtek foglalkozni. A tudósok azt feltételezték, hogy a delfinek és az ember között kommunikáció alakítható ki, ami azért volna kulcsfontosságú, mert ezek az állatok intelligensebbek az embereknél – s bár a vízi életmód miatt tárgyszerűen kevesebbet tudnak nálunk –,szükség lenne a képességeikre a tudományok további fejlődése érdekében. Egy bökkenő azonban volt: a delfinek nem mutattak hajlandóságot erre a kapcsolatra. A megoldást a Sell májpástétom jelentette, ennek kedvéért a delfinek szóba álltak a tudósokkal. A tudósok megtanulták a delfinek nyelvét, megtanították nekik az emberek rendelkezésére álló tudományos ismereteket, majd végrehajtották az állatok által javasolt új kísérleteket, megfigyeléseket. Az eredmény elkápráztató! 5 éven át a bécsi Intézet nyerte el az összes orvosi és élettani Nobel-díjat, amit – a dolog természetéből adódóan – nem az ötletgazda delfinek, hanem a kezük jóvoltából kísérletezni képes tudósok vettek át.

Delfinek és emberek A delfinek legnagyobb találmánya egy Amor (az amerikai és orosz együttműködésre utal a név) névre keresztelt tápanyag lett, amit biomanipulált algafajtából nyertek, s így rendkívül magas tápértékű fehérjét lehetett minimális áron előállítani. A termék egyrészt megszüntette a szegény országokban az éhezést, másrészt volt egy váratlan mellékhatása: csökkentette a női fogamzókészséget. Így ez Amor egyszerre képes volt a globalizálódó világ két alapvető problémájának – a túlnépesedésnek és az alultápláltságnak – a kezelésére. A találmánynak köszönhetően az Intézet horribilis vagyonhoz jutott, amit részben televízió-csatornák vásárlásába fektettek, amelyeknek segítségével – valamint a politikusok korrupt voltát kihasználva – a politikában is hallatni tudták a hangjukat.

1970-től azonban elmérgesedett a két nagyhatalom viszonya, mert Irakban kommunista hatalomátvételre került sor. A fegyverkezés soha nem látott méreteket öltött, a fenyegetés egyre irracionálisabbá vált. Az elrettentés stratégiája értelmében megszületik az elképesztő – Swift és Orwell kegyetlen szatírájával rokon – ötlet: mindkét oldalon jegyzékben jelöljenek meg lerombolható városokat célpontként. De az egyensúlyra szigorúan vigyázni kell!! Csak kb. egyforma területű és lakosságszámú településeket lehet a „szemet szemért, fogat, fogért” ősi elve alapján a föld színével egyenlővé tenni. Az irónia alapja a szenvtelen hang, a logikus okfejtés ellenére a demagóg eszközök abszurdot erősítő volta.Szilárd a delfinekre bízza a leszerelési projekt lebonyolítását, amit sikerrel végre is hajtanak. Miért épp ezt az állatot választotta? Egyrészt biofizikai kutatásai során felfigyelt ezekre a különlegesen magas intelligenciájú, nagyon kedves lényekre, másrészt a delfin alapvető szimbólum az európai civilizációban: már az ókori görög mitológiában is az ember segítőjeként szerepelt.

A görög delphüsz szó anyaméhet jelent, s egyben Apollón szent állata – ezért nevezik ezt az istent Apollón Delphiniosnak. Kerényi Károly szerint: „Az isten delfin alakját vette fel, s úgy vezette első papjait – krétai hajósokat – Delphoi kikötőjébe. […] nem kevésbé jelentésteljes színtér maga Delphoi. Neve ugyanazt mondja, mint a delfiné. Amint az „anyaméh” az állatok között, úgy ez „anyaméh” a hegyek között. Szikla mivoltában ugyanannak a szimbóluma a görögség számára, amié a delfin és a tenger, s maga az anyaméh: az abszolút Eredeté.” Aesopos állatmeséiben a vízi állatok királyának tekinti a delfineket intelligenciájuk elismeréseképp. Az ókeresztény művészetben gyakran megjelenik Krisztus-szimbólumaként is.

Szovjet vezetők a hidegháború idején A bécsi Intézet tehát úgy működött, mint az ókori Delphoi jósda: állásfoglalásaival messzire hatóan befolyásolta a történelem menetét, irányította tanácsaival a görög államokat és politikusaikat. Maga Szilárd Leó is – komoly elismeréseket birtokló természettudós létére – jóslásra vállalkozik. Tiszteletre és bámulatra méltó politikai éleslátással elemzi a várható eseményeket, 1960-ból meghökkentő pontossággal vázolja fel a hetvenes, nyolcvanas években történeteket: a szovjet előretörést a „harmadik világban”, a hidegháború végét – ez utóbbinál összesen két évet „téved”, pontosan érzékelte a tömegkommunikáció szerepének, jelentőségének robbanásszerű növekedését, s a példák még hosszan sorolhatók.

Az emberi társadalom problémáinak megoldásához Szilárd szerint tehát emberfeletti – delfini – képességek szükségesek. Szilárd Leó nemcsak a szemellenzős, olykor cinikus, máskor „csak” önzően felelőtlen nagyhatalmi politizálást kritizálja, hanem a demokráciának a 20. században megvalósult parlamentáris formáit is. „A demokrácia alapelve szerint egy idióta ugyanannyit ér, mint egy lángelme. Ezt tehát el kell fogadnunk. De vajon azt is kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy két idióta többet ér, mint egy lángelme?”

Kennedy és Hruscsov találkozója 1961-ben, Bécsben Kifigurázza mind amerikai, mind a szovjet, német, japán vagy kínai politikai elitet. Ironikusan elmeditál azon, hogy megvalósul-e vajon Lenin álma azzal, hogy az aranyár emelkedése miatt befolyó jövedelmekből a Szovjetunióban arannyal bevonják a nyilvános vécéket, vagy az amerikai szólásszabadság kapcsán felteszi a következő kérdést. „Vajon Amerikában nem azért mondhatja ki mindenki szabadon, amit gondol, mert senki sem gondol olyat, amit nem szabad kimondani?” A németeket sem hagyja ki a sorból: a novella szerint 1980-ban Németország újra egyesült, s területeket követeltek vissza Lengyelországtól. A lengyelek erre válaszul német városok bombázását helyezték kilátásba. A németeket azonban ez nem tántorította el teljesen, hiszen a „köztudottan szorgalmas és gazdag német nép nem riadhat vissza egy-két város újjáépítésétől”, ha ezért cserébe német területeket szerezhet vissza a nemzeti integritás jelszavával.