Mit mond az irodalomtörténet?
A magyar irodalom történetének 1945 utáni költészetünket bemutató kettős kötetében (Akadémiai Kiadó, 1986) olvasható Kondor-portré - értékítéletéből következően is - ezt a magyarázatot sugallja. Vagy merészen eredeti, a "szabálytalanságig" konvenciótlan költészete abszolút hitelű öntörvényűségét védte Kondor Béla a jó szándékú, de téves ösztönű, iskolás tanácsoktól és a regulázó kritikáktól, melyek lenyűgöző képeinek sem mindig irgalmaztak? Avagy szókimondó, közismerten érdes őszintesége ellenére is férfiasan tartózkodó szemérmesség gátolta csaknem a haláláig, hogy a maga mindinkább reményt vesztett, sűrű melankóliájú vagy a helyzeti feszültségeket belső indulatokkal fokozó életének labirintusába vigye az olvasót, és zúzódásos-gyötrött arcát "a teremtő szomorúság" személyes-szubjektív képeiben, verseinek jobbára sötét ragyogásában is megmutassa? És csak halála gyors közeledtét sejtve határozta el versei közreadását? Bármiben látjuk is a költő mindenképp tudatos homályban maradásának okát, nem nehéz felismernünk, hogy képességei munkamegosztásában és egymást serkentő kibontakozásában, teremtő ösztöne és szelleme működésében-működtetésében, a lét értelmezésében, a világ és az ember (kivált önmaga) etikai megítélésében jelentős szerepet kaptak a versek: lényeges alkotórészei, romolhatatlan értékei "a dantei nagysággal" (Gross Arnold) létrehozott monumentális életműnek, s kitudhatatlanok belőle.
Boldogságtöredék
Költői érvényességükön és jelentőségükön nem változtat A magyar irodalom történetének az értékítélete sem, melynek summázataként ezt olvashatjuk: "(...) Kondor Béla első kötete esztétikai értelemben is Boldogságtöredék: hiteles tudósítás a teljességet ostromló képíró erőveszteségeiről. S ebben a mivoltában művészettörténeti dokumentum, mely a versekhez mellékelt rajzok, grafikusi kommentárok révén egy rendkívüli jelenség arculatát teszik (sic!) teljesebbé." Vagyis: a Boldogságtöredék versanyaga nem költészet igazán, inkább melléktermék, az alkotások intervallumainak szövegtermése, melyben a festői-grafikusi viaskodásban-küzdelemben ki-kifáradt Kondor az "erőveszteségeiről" számol be, költőileg fogyatékosan, de azért szavahihetően, dokumentumérvénnyel. S végül a kissé szerencsétlen fogalmazásmód még a dokumentum szóba szorult ambivalens (persze: sokkal inkább lefokozó, mint rangot adó) dicsérettől is megfosztja a verseket: azzal a logikai fordulattal lepi meg a valamelyest figyelmes olvasót, hogy a Boldogságtöredék voltaképpen nem is a dokumentumértékű versekkel, hanem a hozzájuk "mellékelt rajzok, grafikusi kommentárok révén" teszi "egy rendkívüli jelenség arculatát teljesebbé". Egy boldogságtöredék - írta Kondor névelővel a szót Blake-nek, a 18-19. századi angol költőnek, festőnek és grafikusnak a másvilágra ajánlott verse címéül. Úgy látszik, tudományunk "tudatalattija" szerint Kondorban a költőt egy boldogságtöredék sem illeti meg. Abból az elmélyült figyelemből, mely feltétele, sőt része a szeretetnek, a versíró művésznek ezúttal semmi sem jutott. Pedig az intenzívebb figyelem nemcsak a látszólag laza, nemegyszer meglepő formájú, a szavakat, "a képiséget" és a gondolatokat sajátos módon társító s éppen ezért esztétikailag érzékenyebb módszert igénylő Kondor-versek be- és elfogadására biztosított volna jobb esélyeket, hanem a kevésbé félresikló, a pontosabb fogalmazásra is. Egyáltalán: a pontosságra, amit korábbi tapasztalataink alapján okkal vártunk a Kondor költészetét testületileg minősítő (vagy legalábbis a minősítést testületileg vállaló) munkaközösség tagjaitól. Túl a Kondor-versek belső és helyzeti értékeinek alábecsülésén, A magyar irodalom története több tekintetben is megbízhatatlanul tájékoztatja az olvasót a Boldogságtöredék szerzőjéről.
"53-as nemzedék"?
Vajon ki érti, (a skatulyázási kényszert figyelmen kívül hagyva) ki tudná megmagyarázni, hogy Kondor Béla miért került az "53-as nemzedék" csoportképébe? Rímes vallomásokat (főleg szerelmeinek) kamaszkorában is írt, de 53-as költői jelenlétét egyetlenegy költeményének a közreadása sem dokumentálja. Diplomamunkájával, a Dózsa-felkelésről készült rézkarc-sorozatával is csak később, 1956-ban robbant be a magyar szellemi életbe. Hogy az ötvenes évek elején már születhettek figyelemre méltó vagy érvényes, később is vállalható versei, az távolról sem igazolja helyének meghatározását, kijelölését az irodalomtörténeti ikerkönyv koordinátarendszerében. Kimutathatóan Juhász Ferenc és Nagy László lírája nem érintette meg költészetét, így hatástörténeti alapon sem sorolható abba a nemzedékbe, mely az "53-asokról" szóló fejezet bevezetője szerint "Juhász Ferenc és Nagy László lírai újításainak egy részét ismét hétköznapi szintre szállította le, s tipikus érzéseket fejezett ki áttetsző egyszerűséggel". Grafikusi-festői képzelete bőven kapott ösztönzéseket az irodalomtól (Dózsa-sorozata sem született volna meg a Juhász-éposz felkavaró-megrendítő hatása nélkül), de előzménytelenül modern és korántsem áttetsző egyszerűségű - sőt: nemritkán talányos - verseiben, melyeket nagy gonddal formált, javított "maradó szerkezetekké" (a kifejezést ő használta egyik vallomásában), éppúgy eredeti és szuverén volt, mint képei formavilágának, gondolatokkal és emóciókkal telített szimbolikájának megteremtésében. Csoportba szorítása szembeszökően ötletszerű volt - ráadásul: érthetetlen és megtévesztő.
"Az időrendet összezavarni"
Ebben az önálló valóságban azonban semmilyen szerepet nem kap a kronológia. Kondor mindössze két verset dátumozott (az egyiket 1955-ben, a másikat 1970.ben - a Boldogságtöredék kéziratának nyomdába kerülése után), s jó néhány esetben a megörökített élményből, hangulatból, állapotból még következtethetünk a keletkezés időpontjára, de nem születhetik olyan filológus vagy életrajzíró, aki költeményeit viszonylagos bizonyossággal kronológiai rendbe állíthatná. Filológiai értelemben Kondor egyáltalán nem akart időjelet hagyni vagy támpontot nyújtani versvilága feltérképezőinek. Egyrészt: újabb és jobb változatokat készítve s a korábbiakat jobbára megsemmisítve, folyton formálta, javította, majd legépeltette költeményeit, s így a fennmaradt kéziratok a sorrend megállapításában kevéssé irányadók; másrészt: mintha egyenesen arra törekedett volna, hogy az időrendi következtetéseknek a lehetőségét is meghiúsítsa. A Boldogságtöredék anyagának összeállításakor a Túl című vers egyik példányára, mely a kézirathagyatékban található, emlékeztetőül, figyelmeztetésül ezt írta: "(Verskötet) Az időrendet összezavarni." A portrét vállaló munkaközösség, természetesen, ezt a figyelmeztető mondatot nem olvashatta, de édeskeveset töprenghetett azon, hogy a Boldogságtöredék rendezőelve a kronológia volt-e; egyszerűen evidensnek tartotta, hogy a versek sorrendje időrend is. Így aztán a tanulmányban az oldalszámok növekedése szerint esik szó korai versekről és későbbiekről, s igen meglepően még magatartás- és fejlődés-történeti konklúzió is születik. Kondor "az azonosulás-megcsalatás drámájának már csak a konzekvenciáit közli - tudatja velünk a tanulmány -, pályája nem is olyan tagolt, mint a kortárs költőké. Versei természetében sem észlelhetők a stílusváltás éles fordulatai".
Írás a falon
A halál közelségét mindinkább élettani realitásnak tekintő Kondor Béla nem tagadta ki nyilvánosságot érdemlő költészetéből azokat a verseket sem, melyek nem fértek, nem férhettek bele a meghatározott terjedelmű Boldogságtöredékbe. Ellenkezőleg: érezhetően féltette őket az elkallódástól vagy a megsemmisüléstől. Mikor befejeztem kézirata szerkesztését, s javaslatot tettem a címváltoztatásra (a Szégyen és büszkeség helyett a Blake-nek ajánlott vers címét javasolva), Kondor egészen váratlanul tette föl a kérdést: nem lennék-e címadója a következő kötetének is? S rövidesen elmondta újabb könyve tervét. Úgy képzelte, hogy következő kötetében nem a korrektúralapok üres helyeit "rajzolja tele", mint majd a Boldogságtöredékben - hanem módszert és műfajt váltva, minden verset színes képpel illusztrál. A terv egyébként - közölte elégedetten - igen tetszik a főszerkesztőnek, Vécsei Irénnek is. S a nyomdából még meg sem érkezett az első kötet izgatottan várt és telerajzolandó levonata, Kondor egy szerkesztőségi napon tekintélyes dossziét tett az asztalomra. Azt hittem: az új kötet kézirata. De hamarosan kiderült: a dosszié nem a második könyv anyagát tartalmazza, "csak" befejezett verseket, melyek jó helyen lesznek a szekrényemben, egyelőre nem is kell őket elolvasnom; a második kötet pedig készül, s csupa új és feltétlenül megírandó versből fog összeállni, de idő kell, idő kellene hozzá. "A második kötet készül, csinálom ám!" - ez volt hozzám az utolsó mondata is, amikor élete utolsó őszén elénk kanyarodott a Váci utcában, ahol a feleségemmel valamelyik kirakat felé tartottunk. S valóban írta a halálközelség és a semmibe hátrálás szívszorító és feloldozó verseit; és tényleg úgy érezte: "az igazmondást hagyja abba" (Illyés), ha nem írja tovább fontos közlendőjű versvallomásait. De az elképzelt második kötet végigírásához és illusztrálásához beteljesedő sorsa nem hagyott elegendő időt. A Jelet hagyni című kötet új verseihez a szekrényemben lévő régiekből lehetett-kellett hozzátenni. Kondor még idejében úgy rendezte, úgy akarta, hogy kéznél legyenek. És a Jelet hagyni megjelenése után még mindig maradt annyi kiadatlan anyag, hogy a kézirathagyatékban talált versekkel kiegészítve, a Boldogságtöredék terjedelmét megközelítő új ciklust lehessen belőle összeállítani (Írás a falon).
Angyal a város felett
Bár az elégedettség és a jó közérzet bel cantója hiányzik belőle, gazdag élményvilágú költészet ez. S az irodalomtörténet mégis megkockáztatja azt az állítást, hogy: "Szuverén költői világ teremtéséhez anyaga sem elég gazdag" Kondor Bélának. Mintha a költő Kondor nem lett volna azonos századunk egyik legmélyebben intellektuális és lelki alkatánál fogva is nyugtalan, zaklatott életű, sok élményű, sok tapasztalatú, mélyre és magasra egyaránt látó, világismerő és világteremtő festőóriásával, vagy mintha a képíró és a versíró művész az egyik Babits-regény, a Gólyakalifa hősének tudathasadásos, kettős életét élte volna. A művészettörténész Németh Lajos összehasonlíthatatlanul pontosabban látja és érzékelteti a Kondor-versek természetrajzát, a "morális-egzisztenciális jelleg"-től egészen a versmondatoknak és a képek világának összefüggéséig. S Kondor verseit a ma már középkorú költőnemzedékek tagjai (Csukás, Tandori) mellett a műfaj nem kisebb rangú klasszikusai olvasták a szellemi izgalmak magasra szökő lázával, a könyörtelen igazmondás és a mégis irgalmazó emberség igézetében, a sorsszerű kiszolgáltatottságtól és gyötrelmektől megrendülten vagy a képek és versek magasrendű összetartozását tisztán látva s ebben a természetes szimbiózisban gyönyörködve, mint Jékely, Pilinszky és Nagy László, aki ajánló soraiban már a kötet megjelenése előtt így mutatta be a Boldogságtöredék Kondor Béláját az Élet és Irodalom olvasóinak: "Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Győri János tanulmányából idéztünk
