Ekkor értették meg először a hangadó politikai erők Európában, hogy a békés egymás mellett élés és a gazdasági prosperitás hosszú távú biztosítéka egyedül egy a közös érdekekre épített, szupranacionális alapon működő intézményrendszer lehet. A második világháború után kettészakadó Európa nyugati felében hamar felismerték, hogy a kétpólusú világrendszerben az öreg kontinens csak egységben lehet versenyképes, növelheti politikai és gazdasági befolyását. Az egységesülés további mozgatórugója volt Németország helyzetének, illetve a francia-német ellentétnek a rendezése.
A föderális Európát zászlajukra tűző mozgalmak kezdetben úgy képzelték, hogy a politikai integráció adhatja meg a megfelelő impulzust az egységfolyamat sikeréhez. Álláspontjukat a szimbolikus jellegű Európa Tanács 1949-es megalakítása után azonban kezdték átértékelni. Mindinkább úgy tűnt, hogy a valódi európai integráció építését a gazdasági együttműködés irányából célszerű megkezdeni. Ezt felismerve, továbbá a francia-német együttműködés biztonsági garanciáinak megteremtését célozva hirdette meg Robert Schuman, francia külügyminiszter 1950. május 9-én tervét, amely lerakta az európai integráció, a későbbi Európai Unió alapkövét.
A Schuman-terv a német szén és a francia vasérc közös piacának megteremtését tűzte célul, amely - amellett, hogy lehetetlenné tette az önálló háborús készülődést - számos gazdasági előnnyel is járt. A terv javasolta, hogy a francia-német széntermelést egy közös főhatóság alá rendeljék egy olyan szervezet keretében, amelyhez más országok is csatlakozhatnak. A francia javaslatot az NSZK pozitívan fogadta. A britek azonban elutasították a szupranacionális alapon létrejövő szervezethez való csatlakozást. A Benelux-államok és Olaszország viszont jelezték csatlakozási szándékukat. Franciaország, az NSZK, Olaszország és a három Benelux-állam végül 1951. április 18-án írta alá Párizsban az Európai Szén- és Acélközösségről, az ESZAK-ról [European Coal and Steel Community - ECSC], más néven Montánunióról szóló szerződést, amely 1952. július 25-én lépett hatályba.
A Montánunió intézményrendszerének kidolgozásakor a szupranacionális föderatív jegyek kerültek előtérbe. Az eredeti koncepció szerint a szervezet élén egy független bürokratákból álló ún. Főhatóság állt volna, amelynek tagjait ugyan a kormányok jelölik ki, de amely már teljesen önállóan, a közösségi érdekek figyelembevétele alapján cselekszik. A Főhatóság végül nem teljesen az elképzelések szerint jött létre, mivel nemzetekfelettiségét ellensúlyozandó a tagállamok szakminisztereiből létrehozták a Tanácsot, amely kormányközi testületként a Főhatóságot ellenőrző, valamint jogalkotó szervként működött. Az ESZAK Szerződés emellett felállította a tagállamok parlamentjeinek delegáltjaiból álló, konzultatív funkcióval bíró Közgyűlést, valamint a vitás jogi kérdések rendezésére a Montánunió Bíróságát.
A Montánunió sikerén felbuzdulva a föderalizmus hívei úgy látták, hogy elérkezett az idő az európai politikai integráció megteremtésére is. Ennek alappilléreként kívánták létrehozni a közös európai hadsereg felállítására épülő Európai Védelmi Közösséget, az EVK-t [European Defence Community - EDC]. A Francia Nemzetgyűlés többéves huzavona után azonban 1954. augusztus 30-án elutasította az éppen francia javaslatra született EVK Szerződést.
Ezt követően úgy tűnt és ezt igazolta a Montánunió működésének sikere is, hogy az integráció elmélyítését mégis a gazdasági együttműködés területeinek kiterjesztésével kell folytatni. A Montánunió tagállamai elhatározták, hogy atomenergiaügyi, valamint általános közös piaci integrációs szervezeteket is létrehoznak. A hat ország kormányai 1957. március 25-én Rómában aláírták az Európai Gazdasági Közösséget, az EGK-t [European Economic Community - EEC] és az Európai Atomenergia Közösséget [European Atomic Energy Community], más néven az Euratomot létrehozó szerződéseket, az ún. Római Szerződéseket, amelyek 1958. január 1-én léptek hatályba.
Az EGK és az Euratom intézményi modelljéül az ESZAK szolgált, azzal a különbséggel, hogy a hatáskörök tekintetében elmozdulás történt a Főhatóság szerepét e szerződések esetén betöltő Bizottságtól a Tanács irányába, és ezzel a kormányközi modell domborodott ki a szupranacionálissal szemben.
Az EGK-t létrehozó Római Szerződés (RSZ) a Közösség általános céljaként közös piac létesítését és "a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésével ... a gazdasági élet harmonikus fejlesztését, a folyamatos és kiegyensúlyozott fejlődést, ... az életszínvonal gyors emelkedését és az államokat összekötő kapcsolatok szorosabbra fűzését" (RSZ 2.cikke) jelölte meg. Az általános cél elérését a következő főbb konkrét célok megvalósításával képzelték el (RSZ 3. cikke): vámok, mennyiségi korlátozások és az ezekkel azonos hatású intézkedések megszüntetése; vámunió létesítése és közös kereskedelempolitika folytatása a kívülálló országokkal szemben; az áruk és szolgáltatások mellett a tőke és a munka szabad áramlásának biztosítása a Közösségen belül (a közös piac célkitűzései); közös mezőgazdasági, közlekedési és versenypolitika kialakítása; jogharmonizáció.
Az Euratomot felállító Római Szerződés az atomenergia-ipar gyors megteremtését, fejlesztését tűzte célul, amely a közös kutatásoktól, az atomenergia hatékony felhasználásán át, a nukleáris biztonság megteremtéséig számos feladatot jelölt meg.
A három Közösség közül egyértelműen az általános (nemcsak szektorális, mint a Montánunió vagy az Euratom) közös piac megteremtését célzó EGK létrehozása volt a legjelentősebb. A vámunió, majd közös piac kiépítésével ugyanis valódi, addig ismeretlen gazdasági integráció jött létre.
