Idegtépő egyetemi vizsgaidőszakok kezdetén nem egyszer kaptuk a megszívlelendő tanácsot: Szerbet olvasni, de vizsgán soha nem idézni. Pedig a Világirodalom története és a Magyar irodalomtörténet lebilincselő olvasmányok: Szerb Antal eleven hangja és közvetlen stílusa hatására virtuális író-olvasó találkozó részesévé válhatunk, egy légtérbe kerülve Homérosszal, Csokonaival vagy épp Goethével. Felcsigázó sorai ráadásul szinte Indiana Jones-i hévre ragadtatnak a könyvtárak polcai között: Szerb Antal kalandos felfedező túrája igazi beavatás az irodalomba.
Büszkeség és balítélet
Hogy mégis oly sok támadásnak volt kitéve, azt részben éppen hatalmas népszerűsége indokolja: a Magyar irodalomtörténet 1934 és 1994 között tizennégy kiadást ért meg.
"A nemes retorika súlyos anyagában elmerülve, vagy híg közhelyekbe fullasztva, irodalmunk nagyjai oly kísértetiesen jelentek meg az átlagolvasó előtt, mint Dante poklának mélyén a szerencsétlenek, kik jégbe fagyva gyötrődnek bűneikért. Ennek a gazdag szempontú, az irodalom szeretetétől mélyen áthatott, vonzó előadással megírt könyvnek bizonyára jelentékeny része volt abban, hogy megszűnt az a riasztó távolság, mely - az egyetlen Petőfi kivételével - klasszikus íróinkat elválasztotta közönségünktől.
Benedek Marcell rövid összefoglalásán kívül Szerb Antal írta az első olyan magyar irodalomtörténetet, mely nemcsak a szakmabeliek kicsiny csoportjának érdeklődésére számíthat, mint Beöthy műve például, hanem olvasmánynak is élvezetes, és valóban meg is mozgatta a közönség szélesebb rétegeit. Nem kis részben ennek a könyvnek az érdeme, hogy ma a fiatalság már nem egy iskolai mitológia szörnyszülötteit látja nagy íróinkban, mint az idősebb nemzedék, közöttük az enyém is.
Szerb Antal könyve erőlködés, nagyképűség nélkül, játszva és észrevétlenül keltett érdeklődést az irodalom problémái iránt, s közönyösök helyett híveket szerzett nemzeti irodalmunknak. A torzók, a kő és fa- szobrok, mintegy varázsütésre átvedlettek írókká, költőkké, emberekké."
(Kolozsvári Grandpierre Emil)
A szép hűtlen
A szakmabeliek ellene intézett támadásai pontatlanságát, adatai megbízhatatlanságát és az irodalomtörténet rendkívül szubjektív értékelését róják fel neki. A támadások valóban nem alaptalanok: Szerb Antal esetenként meglehetősen nagyvonalúan kezeli az életrajzi adatokat. Szépen ír, ám néha "hűtelen". Mégsem feledkezhetünk meg arról, amit támadói szinte egytől egyig figyelmen kívül hagytak: Szerb Antal nem nyers-tudományos esszéket írt, de írói bravúrral megfestett szépirodalmi portrékat. Ő maga így vall erről egy naplójegyzetében:
"Kellemetlen, ha azt mondják nekem irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt".
Poszler György, Szerb Antal monográfusa szintén kiemeli Szerb Antal zseniális művészi ecsetkezelését:
"(Szerb) a tudományos intuíciót és a művészi plaszticitást egyesítő remekbeszabott portrék sorában eleveníti fel a magyar irodalmi múltat, és arcképfestő technikájában a magyar esszéművészetnek és a műfaj világirodalmi reprezentánsainak legnemesebb hagyományaira épít".
Értelem és érzelem
A pontatlansága mellet felrótt túlzott szubjektivitása sem tekinthető puszta rágalomnak. Szerb Antal valóban zseniális portrékat fest, de érezhetően mívesebb és fáradságosabb munkával dolgozik, amennyiben az illető szerzőt kedveli - függetlenül az irodalomtörténet megítélésétől. S lett légyen bármely rangos személyiség, ha szerzőnk szimpátiáját nem igazán élvezi, portréja is elnagyolt lesz. Eme szubjektivitása azonban máris érthető lesz, ha műve megírásának módszerét vizsgáljuk: Szerb Antalra igen mély hatást gyakorolt kora divatos eszméje és ismeretelméleti módszere, a szellemtörténet.
- Szellemtörténet
- XX. századi filozófia és ismeretelméleti módszer, mely az emberi szellemet, illetve annak fejlődését és termékeit (történelem, művészettörténet) a stílus- és eszmetörténet tükrében az intuíció módszerével vizsgálja. A szellemtörténet alapvető módszere, hogy az egyes korok és szereplőik motivációját nem magyarázni, hanem empatikus módon megérteni kívánta. Minden korban feltételez egy korszellemet, melynek megléte az egyes szerzők műveiből is kimutatható. Ezek alapján szellemtörténeti típusokat rajzol meg. A szellemtörténet végső célja egy sajátos módszerrel és terminológiával leírható univerzális és egységes történelem szemléletének megalkotása.
Nagy szellemek csarnoka
Miért állhatott hozzá oly közel a szellemtörténet? Ne feledjük, eme ismeretelméleti és módszertani teória a tudomány és a művészet határán áll, akárcsak maga a szerzőnk, Szerb Antal is. Egyrészről stílusa és írói magatartása arra predesztinálja, hogy pletykálkodós, anekdotázó és rendkívül közvetlen hangulatot teremtsen a világ- és magyar irodalom regényes történetében; másrészről pszichológiai pontossággal megrajzolt portrék kerülnek ki keze közül.
Részben tehát igaz, amit Poszler György írt, hogy
"Szerb Magyar irodalomtörténete [...] - szintetizáló szempontjainak eklektikus volta és nem elegendő meggyőző ereje miatt - a fejlődés szerves egységét ábrázoló szintézis helyett ragyogó kísérlet marad". A szellemtörténet módszere valóban nem bizonyult elégségesnek egy ilyen átfogó irodalomtörténeti koncepció megvalósításához. A magyar és világirodalmi arcképcsarnok "csak" kísérlet, azaz arcképek csarnoka és nem regénye maradt.
Másrészről azonban töretlen népszerűsége is bizonyítja, hogy - a tudományos szempontból "csak" zseniális kísérlet - olyan új hangot ütött meg az irodalomtörténet-írás ódon Panteonjában, hogy a "csarnok elontott oszlopi" máig töretlen erővel visszhangozzák azt.
Felbecsülhetetlen szolgálatot tett az irodalomnak azzal, hogy a "szakmabeliek" emelte piedesztálról leszállította irodalmi nagyjaink, s eleven színezetet adott szürkés szoborarcuknak. Maga a szerző így írt erről a Magyar irodalomtörténet előszavában:
"Be kell vallanunk, hogy a könyv megírásánál a stílus kérdését minden elmondott tudományos problémánál fontosabbnak tartottuk. Az irodalom nagy értékeinek muzeálissá válásában nagy szerepe van irodalomtörténet-íróink stílusának. A régebbi nagy nemzedék, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, sőt még Péterfy stílusa sem hat már elevenen a mai ifjúságra. Utódaik pedig újramondogatták a régi szavakat, melyek már frázisoknak is színtelenekké váltak [...]
E sorok írója azt szeretné, ha sikerülne művét minden régi frázistól megszabadítani, és az egész irodalomtörténetet áttenni abba az új terminológiába, mely a nagy német szellemtudományos megújhodás nyomán nálunk is kifejlődött, de még nem nyert teljes polgárjogot.
De őszintén megvallom, mintaképei nem a csodált a német tudósok, akik az irodalomtörténetet irodalomtudománnyá fejlesztették, hanem inkább a régi humanisták áhítatos pletykálkodásukkal és az ancien regime-beli »filozófusok«, akik márkinők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól. Emberien élő, emberien átélt humánus stílus által szeretné a magyar irodalmat a szívekhez közelhozni - és ha ez bizonyos fokig sikerül, úgy érzi, hogy könyve megtette kulturális és magyar kötelességét."
Megtette.
