Talán még az is lehet, hogy valamelyikőtök családjában féltve őriznek egy amorf, súlyos bronzlapocskát, mely nem más, mint a "megboldogult", 1956 október 23-án a forradalmárok által ledöntött és "felnégyelt" Sztálin-szobor egyik darabja.

Így múlik a földi istenek dicsősége, sokszor ennyire csúfosan. Mint amikor új pénz váltja fel a régit: gyorsan elfelejtjük a letűnt politikai rendszereket és gyorsan alkalmazkodunk az újhoz. Ám nem árt időnként végiggondolni történelmünket. Mondják, az okos ember a más kárán tanul. Ebben az esetben sajnos módosítani kell a bölcsességet: saját tévedéseinkből kell okulni.

A II. világháború szörnyűségeit követően itt Magyarországon is úgy gondolták az emberek, hogy eljött az idő egy egészségesebb társadalom felépítésére. Ezt az optimista hangulatot használták ki a kommunisták, a moszkoviták; szovjet-nagyhatalmi segédlettel csírájában elfojtották az 1945-48 között éledező demokráciát. Hirdették: születésétől fogva minden ember egyenlő. Ők persze mindenkinél egyenlőbbek voltak, ezért, ha úgy találták jónak, erőszakkal is érvényre juttatták akaratukat. Micsoda a történelmi paradoxon! Még többet megtudhatsz erről a korról, ha virtuálisan vagy a valóságban ellátogatsz a Terror Házába (www.terrorhaza.hu).

A következő két mű nagyon szépen jellemzi az eszmék és a valóság közt húzódó óriási ellentmondást. Egy szocialista realista szobor kerül szembe egy hiperrealista alkotással, hogy aztán kéz a kézben leplezzenek le egy romlott kort. Sadr, Az utcakő a proletárok fegyvere

A szobor a mindent elsöprő forradalmi hevületet jeleníti meg. A kommunista vezetők ezt a fajta lelkesültséget, eltökéltséget várták alattvalóiktól, persze csak a szavak szintjén. (A nyolcvanas évek közepén e cikk írója egy prágái kiránduláson elszállításra váró utcakövekből helyes kis játék-barrikádot emelt az óvárosban. E munkában lelkesen segített neki egy NDK-s fiatalember, aztán persze együtt menekültek el az igencsak agresszív rendőrök elől.)A lenti műalkotás készítője, Méhes László a se nem meleg, se nem hideg közegben való elernyedésről készített fotóhű képpel igyekezett kifejezni, hogy a kommunista hatalom valójában mire is kárhoztatja polgárait. Az állam a tespedésben látta a helyes, követendő életformát, miközben persze ennek ellenkezőjét hangoztatta.
Méhes László: Langyos víz I., 1970

A művész - igen leegyszerűsítve - három dolgot tehet a diktatúrában: 1. kiszolgálja azt, tehát elárulja a szakmáját, az autonóm művészet eszményét 2. kivonja magát a politika alól, és inkább semleges, ártatlan témákhoz nyúl, ergo csendéleteket, tájképeket fest (ha író, gyerekverseket ír, a világirodalom klasszikusait fordítja) 3. a nyilvánosságot megkerülve, underground, mondja el véleményét a hatalomról.

Látogass el a budapesti Szoborpark Múzeumba (www.szoborpark.hu), ahol megérezhetsz valamit a tárgyalt kor szelleméből, szellemiségéből. Továbbá érdemes elolvasni Eiler Tamás: A lovas szobor c. cikkét itt a Sulineten (Művészet rovat), mely szintén tárgyalja a művészet és a hatalom viszonyát

Pinczehelyi Sándor Sarló és kalapács (1973) c. képe a hetvenes évek elején készült, amikor úgy tetszett, a szocializmusnak soha többé nem lesz alternatívája. Úgy tűnt, a 'nem' szó is értelmét vesztette, ám Pinczehelyi a sarló és kalapács szimbólumát (a két vezető társadalmi erő jelképe volt: sarló=parasztság, kalapács=munkásosztály) a melle előtt keresztbe tett kezeivel mégis megtagadta. Természetesen neki sem a munkásokkal, a parasztokkal volt a problémája, jóval inkább azokkal, akik elárulták, és kihasználták őket.A hatalmi jelképek, miként a pénz, maradjunk megint ennél a világias metaforánál, gyorsan inflálódnak. Minél több(ször) kerülnek forgalomban, minél üresebb gondolatokat közvetítenek, annál kisebb lesz a vásárlóértékük.

Így volt ez a kommunizmus ideje alatt is, a kommunista jelképek már életükben nem jelentettek gyakorlatilag semmit. Ugyan mit jelenthetett a nyolcvanas években az ünnepekkor kihelyezett vörös lobogó? A forradalmat, a forradalmi munkásosztályt? Na, nem.

Teodor Graur, román művész, a Ceaucescu-diktatúra elmúltán vágta ki különféle ócska fémlapokból ezeket a csillagokat (Star made in Romania, 1997). Ezek már nem azok, nem az a csillag (tudtad, hogy a vörös csillag tiltott jelképnek minősül), hanem mind megannyi önálló, sajátos jelleggel bíró tárgy. Olyanok, mint az emberek. Különbözve hasonlítanak. De van más olvasatuk is. Hóolvadás után, feltárul a táj valódi arca. Nincs, ami leplezze a rengeteg szemetet, az elsárgult városi gyepet. Olyanok Graur csillagai is, mint a táj hóolvadás után.

De a csillagok maradnak, csak a színük változik, no meg, reméljük, valódi tartalmat is nyernek. Az EU zászlajában 12 arany(sárga) csillag formál egy kört. Leendő tágabb otthonunk szimbólumairól többet is megtudhatsz, ha elolvasod Boros Géza Az első EU-kopjafa c. cikkét az Élet és Irodalom ez évi 3. számában (ki is keresheted a www.es.hu archivumából).