OKTV döntő mozgóképkultúra és médiaismeretből
2003 március 20-án tizenkét versenyző érkezett a Fővárosi Pedagógiai Intézet Vas utcai épületébe. Amin ezek a diákok már túlestek a mögöttük álló hónapokban:
- Megírták az esszéjüket a három megadott cím egyikéről.
- Leforgatták a filmjüket, kidolgozták fénykép-sorozatukat, kazettára vették rádiós riportjukat.
- Mikor ezek egyikével megvoltak, megírták azt a munkanaplót, amely észrevételeiket tartalmazta a munka folyamatáról. Ami a szóbelin várt rájuk a jelzett délelőttön: először megvédték munkanaplójuk megállapításait, majd egy filmrészletet kellett elemezniük saját, érvényesnek gondolt szempontjaik alapján.
A feladatoknak ez a vázlatos ismertetése - a kiírás pontos szövegét mindenki megtalálja a mozgóképkultúra és médiaismeret oldal archívumában - reményeim szerint képet ad a tárgyból a közeljövőben tehető érettségi vizsga jellegéről és felépítéséről is, ugyanis az alábbiakban ismertetendő szellemű szóbelire (amelynek a tervek szerint lesz egy alap- és egy emelt szintje) az elképzelések szerint hasonló portfólió beadása után lehet majd jelentkezni.
Ez a kis beszámoló a nap kívülállójának-túlélőjének szemszögéből született, aki azonban a Magyar Mozgókép- és Médiatanárok Egyesületének elnökségi tagjaként egyrészt szerepelt már zsűritagként az elmúlt évek tanulmányi versenyein, másrészt fenti minőségében és a mozgóképoktatás körüli tevékenysége okán igyekszik követni a tantárgy körüli történéseket.
Az események végeztével a zsűri meghozta döntését a helyezettekről és a díjazottakról - ez ugye a hasonló versenyek ismeretében nem meglepő. Fontos viszont a krónikás szándékai felől nézve: az alábbiakban a pályamunkák és a szóbeli szereplések általános értékelése következik, ebben a formában tekintet nélkül a végeredményre. Pontos és átfogó, ugyanakkor a versenyzők egyéni teljesítményét elemenként figyelembe vevő képre ugyanis a zsűri tett szert, amelynek tagjai természetesen meghatározott szempontsor alapján mérlegeltek. (A zsűri tagjai Muhi Klára tankönyvíró-filmkritikus, Galicza Péter az ELTE oktatója és Hartai László tankönyvíró, a MMME elnöke; ez az egyesület szervezte a versenyt, melynek felelőse az FPI részéről Kozák Zsuzsa szaktanácsadó volt). A fenti hármas ráadásul testületként dolgozott, ilyenként tehát a kollektív bölcsesség vezérelte, amellyel e sorok írója nem rendelkezik...
Az esszé
Az úgynevezett elméleti feladat elsőként megjelölt választható címe volt a legnépszerűbb a pályázók körében. Az A humor akkor és most című dolgozatban a két megadott, klasszikusnak számító film egyike mellé egy kortárs vígjátékot kellett választani, és a két filmet a humorforrások, a vígjáték eszközei és műfaji jellemzői alapján elemezni.
A hét dolgozat viszonylag kiegyensúlyozott színvonalon mozgott, amennyiben valamennyi pályázó a szóbajöhető fogalomkincset felhasználva igyekezett egyéni eredményekre jutni. A szokásos értékelői fordulatot próbálom új tartalmakkal megtölteni, amikor azt mondom, hogy a feladat csak látszólag volt egyszerű. A komikum, a nevetés és az ezekkel összekapcsolódó művészetelméleti fogalmak ugyanis meglehetősen lazán írják körül az idetartozó jelenségeket, és az irónia, a gúny, a groteszk, a szatíra, a szarkazmus, az abszurd tartalma meglehetősen bizonytalan a szakirodalomban.
Balassa Eszter (ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola, felkészítő tanára Horváth Beáta) elsősorban a két film - a Tűz van, babám! és az Ég velünk! - különbségeit vette szemügyre, elkerülve ezzel a párhuzamos műelemzések szokásos csapdáját. A két film ugyanis több eltérést mutat, mint hasonlóságot: társadalmi tartalmak az egyik oldalon, a helyenként öncélú burleszkelemek a másikon. A dolgozat erényeként emelném ki, hogy szerzője sikeresen kapcsolja össze a komikumforrások értékelését és a mozgóképes hatáskeltés funkcionális vizsgálatát. Így fogalmaz: "Ahogy a bál a feje tetejére áll, a vágás technikája is megváltozik: elveszik a tér komponáltsága, észre kell vennünk, hogy már nem tudjuk követni, ki hol van a teremben."
Habik Anna (Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium, Budapest) dolgozata azért tanulságos, mert érdekes megoldást adott a hasonló dolgozatok szerkesztési problámáira - az itt ismertetendő dolgozatok között is volt olyan, amely mechanikusan sorolta egymás mellé a két filmről szóló megállapításokat. A komikumról szóló elméletek jó hátteret adtak az elemzéshez.
Kacziba Péter (Batsányi János Gimnázium és Szakközépiskola, Csongrád; felkészítő tanára Fábiánné dr. Szenczi Ibolya) Forman filmjével kapcsolatban a kelet-európai életérzést, illetve a "létező szocializmus" társadalmának bumfordiságát emelte ki. A dolgozat jól használta a helyzet- és jellemkomikum fogalmait, az összegzés azonban egy kicsit elhamarkodottnak tűnt.
Kandó Eszter (Móricz Zsigmond Gimnázium, Budapest; felkészítő tanára Nagy Ferenc) a Mezitláb a parkban (ez volt a Tűz van, babám! mellett a másik kötelezően választható film) és a Fűbenjáró bűn elemzéséhez olyan szempontot választott, amely eltakarja a filmek szerkezeti, cselekménybezetésbeli és műfaji jellegzetességeit: a bevezetés-tárgyalás-befejezés klasszikusnak gondolt dramaturgiája pontosan azoknak a műveknek az értékelésére nem alkalmas, amelyekben az alkotók ezt a felépítést a saját céljaik szolgálatába állították és teremtő szándékkal formálták át.
Lecza Attila (Kempelen Farkas Gimnázium, Budapest; felkészítő tanára Varga Krisztina) egyéni hangvételű dolgozatának témaválasztásában telitalálatot valósított meg: az Forman 1967-es filmje mellé egy 1999-eset választott, az Ember a Holdon címűt. Három dolgot emelnék ki a dolgozatból. Az egyik az, hogy a szerző a dolgozat elején azzal teremti meg a kortárs vígjátékok alkotta összefüggéseket, hogy megjelöli ezek néhány irányzatát. A másik, hogy szükségtelennek érzem az alkotói portrék felvázolása során az életpályák ismertetését. Ezt a "leckefelmondást" több dolgozatban is megtaláljuk. A harmadik megjegyzés a dolgozat stílusára vonatkozik. Az értekező próza véleményem szerint alig tűr meg olyan kifejezéseket mint az "eszméletlen" vagy az "amcsik".
Pluhár Attila (ILS Idegennyelvű Szakközépiskola, Békéscsaba; felkészítő tanára Rákóczy István Péter) dolgozatának tagolása pontosan azt nem tette lehetővé, ami a feladat lényege volt, azaz a párhuzamos elemzést. Ezek a vonalak a dolgozatban nem találkozhattak, noha a feladat lényege éppen az összehasonlítás lett volna.
Sepsi László (Verseghy Ferenc Gimnázium, Szolnok) ugyancsak Forman két filmjét választotta, a dolgozat egészében szem előtt tartva a két film és a két korszak vígjáték-termését. Különösen tetszett a dolgozat néhány eredeti és szemléletes kitétele: "tini-anyagcsere-sablonvígjáték", "epizódok és magánszámok füzére", "negédes életrajzi utánköltés".
Három dolgozat született a Hős és/vagy ember témakörben.
Turi Tímea és Zámbori Eszter (mindketten József Attila Gimnázium, Makó; felkészítő tanáruk Sipos Jenőné) valamint Zomborácz Virág (I. István Gimnázium, Budapest; felkészítő tanára Papp László) a Táncos a sötétben, az Amerikai szépség és a Csinibaba emberábrázolását értékelte - az előző cím tehát műfaji-esztétikai megközelítést kívánt, ez az utóbbi pedig inkább lélektanit. Mindkét témához szükséges volt azonban mozgósítani azokat az ismereteket, amelyeket a pályázók vagy a mozgóképkultúra és médiaismeret órákon, vagy a szakirodalom tanulmányozása során sajátítottak le. Az első esetben elsősorban művészet- és műfajelméleti ismeretanyagról van szó, a másodikban pedig arról a fogalomkészletről, amely az irodalmi és filmes alakteremtés, típusformálás kérdéseit írja körül.
A szerzők legfontosabb feladata ennek a címnek az esetében az volt, hogy valamilyen módszerrel és meghatározott szempontok alapján különbséget tegyenek a hős és az ember fogalma, és ezzel az emberábrázolás mikéntje között. Turi Tímea az előbbit a Táncos a sötétbennel kötötte össze a "hősnek lenni különleges és kiemelkedő állapot" jegyében, miközben kiváló érzékkel vette észre Tímár Péter típusalkotási szándékát és a típus helyét az egyedi és az általános között.
Zámbori Eszter is a szereplők hétköznapi mivolta felől közelítette meg a témát, az átlagosság pedig a leginkább a Csinibaba szereplőire jellemző. Némileg vitatkoznék a dolgozatnak azzal a megállapításával, hogy az Amerikai szépség főszereplője valamilyen archetípust jelenítene meg. A kertvárosi fehér középosztály képviselője inkább a fenti fogalmakkal írható le, és vele kapcsolatban a társadalmi típusalkotás törekvésein lenne érdemes elgondolkozni.
Zomborácz Virág a filmek sorát négyre bővítette. A Titanic beemelés a vizsgált filmek közé azért tűnik szerencsésnek, mert a film kevéssé árnyalt, fekete-fehér figuráival az alakteremtési eljárások egyik végpontját határozhatta meg. Az Amerikai szépség szereplőinek átlagos mivolta és a Csinibaba tucathősei között a szerző észreveszi azt az alapvető különbséget, amelyet a műfaji követelmények és szabályok okoznak: az alakok elrajzoltságának különböző fokozatairól van szó. A Táncos a sötétben főszereplője képviseli a dolgozat nagyonis helyénvaló megállapítása szerint a skála másik oldalát: "egyénibb már nem is lehetne".
A harmadik választható témakör időszerűségét a televíziós nézettségi mutatók adják. Az úgynevezett valóságshow-k a mai mozgóképoktatás egyik leghálásabb fejezetét alkothatják, hiszen a legtöményebben jelennek meg bennük mindazok a vonzó és taszító tulajdonságok, amelyek egy televíziós műfaj jellemezhetnek. A feladat befogadásvizsgálat volt, amelynek során a pályázók a Big Brother című műsorról faggatták a környezetükben élő embereket, majd a kérdezés eredményét értékelték.
Ethei Zsuzsanna (Szent-Györgyi Albert Gimnázium, Balassagyarmat; felkészítő tanára Fábián Berta) és Kovács Claudia (Németh László Gimnázium, Budapest; felkészítő tanára Pokorni Péter) a dolgozatban egy olyan problémával is megküzdött, amely a hagyományosnak mondható értekező prózákkal kapcsolatban nem kerül elő, ez pedig a vizsgálati módszer. A fókuszcsoport kiválasztása komoly statisztikai ismereteket, de legalábbis társadalmi érzékenységet követel, mert az elemző rossz döntései nagymértékben befolyásolhatják - értsd: torzíthatják - a végeredményt.
Ethei Zsuzsanna dolgozatában feleslegesnek érzem a műsor szereplőinek bemutatását, mert erre sem a minikérdőívre beérkezett válaszok értékelésében, sem a dolgozatot olvasók meggyőzésében nem volt szükség. Nem tartom szükségesnek a Ház életének bemutatását sem. Nagyon találó viszont a dolgozat elején az a kis kitérő, amely a "valóság" fogalmával és mediatizált megjelenésével foglalkozik. Néhány kulcskifejezés a dolgozatból: "művi környezet", "mesterséges szabályok", "manipulált realitás", "megfelelni a közönség elvárásainak". Ezeket a kifejezéseket most kiragadtam a szövegösszefüggésből, de talán sikerült érzékeltetnem a dolgozat értelmezési keretét: a bekamerázott kisvilágban, egyáltalán a televíziós ábrázolás körülményei között a tapasztalati valóság közvetítetté válik, alárendelődik a mediatizáció törvényszerűségeinek.
A kissé bizonytalan szerkezetű dolgozat - a felmérés eredményeinek ismertetése után valamiféle összegzést olvashatunk, majd újra a kérdőívre érkezett válaszok ismertetését - legerősebb néhány mondatát idézném, mert úgy gondolom, hogy a szerző ezekben nagyon találóan fogalmazza meg a hasonló műsorok lényegét: "... tény, hogy a média ezzel /ti. a műsorral - Sz. I./ egy új lehetőséget teremtett az embereknek a leskelődésre, beleélésre, átélésre, vitákra és véleményformálásra. Még az interaktivitás látszatát is bevetette az esti telefonos BB-adásokban. Mi nézők pedig azt érezhetjük, hogy fontosak vagyunk, hiszen ott lehetünk a bemenetelnél és kijövetelnél, szavazhatunk, dönthetünk a szereplők sorsáról, beszólhatunk Tillának. Témákat kapunk a munkahelyi beszélgetésekhez, a barátainkkal való vitához. Védhetjük a játékosok nekünk tetsző tulajdonságait, és utánozhatjuk őket. Ám nem feledhetjük, hogy a Nagy Testvér minket is figyel! Egy nagy, lassan az életünket is betöltő szürke képernyőn keresztül, amit nézettségi indexnek hívnak."
Nagyon tetszettek a felmérés eredményeit szemléletesen mutató ábrák, amelyeket a dolgozat végén találunk. A hasonló vizsgálatoknak éppen ezek adják a lényegét.
Kovács Claudia dolgozata áttekinthetőbb szerkezetű: a valóságshow-k történetének bemutatása után a minta ismertetését találjuk, majd a szerző kiemeli azokat a legfontosabb problémákat, amelyeket a válaszadók érintettek. Hiányolom azonban a dolgozatból a vizsgálati eszközt, azaz a kérdőívet és az eredmények számszerű ismertetését. Ez annál is fájdalmasabb, mert a dolgozat szövegének és hivatkozásainak tanúsága alapján a pályázó ismeri a vonatkozó AGB-adatokat és a szakirodalmat.
A dolgozatból két olyan megállapítást emelnék ki, amely továbbgondolásra érdemes. Figyelemreméltó és a hasonló vizsgálatok eredményeit erősíti meg, hogy a szakközépiskolások 71%-a, míg a gimnazistáknak 52%-a nézi a műsort. A szerző nagyon érzékenyen mutat rá a háttérre: a különbséget a két populáció tagjainak eltérő társadalmi helyzete okozhatja. És a dolgozat egy másik pontja: az úgynevezett "rajongók" között (azaz azoknak a sorában, akik fenntartások nélkül lelkesednek a műsorért) a dolgozat szerzője talált egy fiút, aki a megszólalásig hasonlít a BB-beli Renátóra. A szerző több magyarázattal is szolgál, amelyek között az utánzási kényszer éppúgy szerepel, mint a mindenkitől különbözés vágya.
A kreatív feladat és a munkanapló
Egy olyan munkával kezdem ezt a fejezetet, amely több szempontból is tanulságos. Turi Tímea egyrészt talán a legszellemesebb munkanaplót írta, hangkazettája másrészt magányos vállalkozás a mezőnyben, amely ugyanakkor a hordozó természetére is rámutat. Kezdjük a végén. A makói kutyabarát szubkultúra életéről szóló hangmontázs hallgatása közben arra gondoltam, hogy itt az idő alapvető médiaelméleti felfedezésem megfogalmazására, amelyért nem lehetek eléggé hálás Tímeának.
Tételem két, egymáshoz szorosan kapcsolódó részből áll. Először is arról van szó, hogy befogadóként hajlandó vagyok megnézni rontott, hibás, idézőjeles vagy idézőjel nélküli "rossz minőségű" mozgóképeket, mi több nagy barátja vagyok a szerkesztetlenség esztétikájának. Ugyanezt azonban nehezen viselem egy hangfelvételen. A fésületlenség tehát formanyelvi elem lehet a mozgóképen, de nem az a hangkazettán. Másodszor: ami a filmen jelentéssel telítődő hiba, az a kazettán értelemrombolás. Nem a pályázó munkájának színvonaláról beszélek, csupán annak a médiumnak a természetéről, amelyet használt; ez van, úgy látszik, nincs segítség. Egyáltalán nem mellékesen az összeállításban szellemes a zenék kiválasztása, ügyes, ahogy az alkotó megnyilatkozásra késztette a riportalanyokat, érzékre vall, ahogy a műsor szerkezetével rendet vágott a formátlan valóságba.
Az elmúlt évek során érdekes színfoltot jelentettek azok a kreatív munkák, amelyek egy termék vagy márka reklámanyagát elemezték vagy ilyen marketinganyagok előállítását tűzték ki célul. Az idén Zámbori Eszter készített hasonló dolgozatot. A Mentsük meg, amit kölcsönkaptunk! című kampányterv stílusosan egy viszonylag új médium, a mobiltelefon szolgáltatását, a szöveges és képi üzenet továbbításának lehetőségét használta ki.
A tervezet lényege szerint "a saját jövedelemmel rendelkező polgárok" üzeneteket kapnak a Körös-Maros Nemzeti Park természeti értékeinek védelméről. Az üzenetek képileg igényesek, ugyanakkor lényegretörőek, ugyanakkor tükrözik a szerző szakértelmét és az ügy iránti elkötelezettségét. Nagyon tanulságos a dolgozatnak az a helye, ahol Eszter a munka kezdő szakaszát ismerteti: elment egy mobiltelefon-szaküzletbe, hogy tisztázza az MMS üzenetek küldésére alkalmas készülékek működését. Az anyagot a telefonok "tudásának" ismeretében tervezte meg.Két fényképsorozat következik, velük egyúttal áttérünk az átváltozás témájának feldolgozásaira - ez volt ugyanis a másik kreatív feladat.
Kovács Claudia munkájának erőssége az a látványvilág, amelyet szerelmi történetéhez teremtett. A fiatal pár útja a halálig egyszerre stilizált és hideglelős, ez elsősorban a képkivágások merészségének és a világításnak köszönhető. Némileg megzavart azonban a munkanapló, amelyben a szerző a tizenkettes képpel kapcsolatban szószékról ír (hogy tudniillik a szereplők alatta halnak meg). Az csak a szöveg végén derül ki, hogy a szószéket a végső változatban egy keresztre emlékeztető kardmarkolat helyettesíti. Nos, meglátásom szerint ez a kard az utolsó képen megmaradt fegyvernek, és nem kelti fel a kereszt képzetét.
Ethei Zsuzsanna munkanaplója előrevetítette azt a műfajjal kapcsolatos zavart, amely a szóbelin mutatkozott meg több versenyző szereplésében. Arról van szó, hogy néhány pályázó alig tudta rávenni magát arra, hogy megfogalmazza viszonyát a saját munkájához. A magyar iskolarendszerben olyan fájdalmasan elhanyagolt kritikai szemlélet nem tud megmutatkozni ebben az esetben sem? Az önreflexióra való képességek hiánya? Egy biztos: a pályázók viszonylag egységes képet mutattak ebből a szempontból. Az Átváltozás című pályamunkával kapcsolatban azt említeném meg, hogy a képek külön-külön sikerültek, de nem állnak össze olyan történetté, amely a címben foglalt eseménysort elmondhatná. Még az is meglehet, hogy erre a fénykép nem alkalmas - a médium alkotói szándékkal szembeni ellenállásáról van szó?
A mozgóképes anyagokkal kapcsolatban két dolgot bocsátanék előre. Az első megjegyzésem talán technikai jellegűnek mondható, és a felszerelések beszerzésére vonatkozik. A munkanaplók tanúsága szerint a pályázók közül néhányan megküzdöttek a kameráért, a vágóberendezésért. Csak sejthetjük csupán, hogy ez mennyi energiát vett el a valódi munkától. A digitális vágóprogramok ugyanakkor mintha rajta lennének a számítógépeket, és ez kétségkívül jó jel a továbbiakra nézve. A másik észrevétel kapcsolódik a fentiekhez: több munkanaplóból nagyon szépen kirajzolódott az, hogy az alkotók eredeti elképzelései miként változtak meg.
A munkanaplókból kiderül, hogy a filmek elkészítése nagyjából egy hónapot vett igénybe. A forgatókönyvek jellegétől és persze a szerencsétől függően a legkevesebb időt maga a forgatás igényelte. Figyelemreméltó, hogy többen milyen sok időt szántak a forgatási terv kidolgozására, a helyszín előkészítésére valamint az utómunkálatokra. Szinte mindenkit nagy nehézség elő állított a film megszabott terjedelme. A legtöbben sokszoros túlforgatást terveztek be, aztán a vágás során óriási kínok között voltak kénytelenek megválni több, nagy nehézségek árán leforgatott jelenettől.
A filmek közül kettőt emelnék ki. Az egyik Zomborácz Virágé, a maga ritmusával, tudatosságával és sokrétű hatásra való törekvésével. Filmje azon kevés munkák egyike volt, amely igyekezett megvalósítani a kép, a vágás, a hang, a színészi játék, az inzertek és más mozgóképes kifejező eszközök egységét, azaz azt az egynemű közeget, amely csak akkor jöhet létre, ha az alkotó képes arra, hogy belső képeit alárendelje a hordozó médium törvényszerűségeinek. Ezt fogalmazzák meg a munkanapló első mondatai: "Nem mondhatnám, hogy teljesen szabad volt az alkotói folyamat. A cím a maga sokrétűségével is szabott egyfajta határt, ami a legkevésbé sem baj."
A másik munka, Kacziba Péter Átváltozás 1948-2003 című filmje a vállalkozás merészségéért és a kivitelezés következetessége okán érdemel figyelmet. Egy fél évszázadnyi eseménysort bemutatni egy öt perces filmben, amelynek alkotója sem költségvetéssel, sem igazi díszletekkel, sem megfelelő kosztümökkel nem rendelkezik? Merész ötlet, de jó adag vagánysággal és az ábrázolás intenzitásának ügyes megteremtésével áthidalhatók a nehézségek. Néhány trükk Kacziba Péter készletéből: a történelmi változások a főszereplő átalakulásai révén váltak érzékelhetővé; a történet szimbolikus, de nagyonis valóságos fordulatait egy Lenin szobor hányattatásai mutatták be; a szereplőgárda három kulcstagja Péter nagyapja, édesapja volt - a harmadik nemzedéket a rendező jelenítette meg.
Balassa Eszter munkanaplójából rajzolódik ki talán valamennyi dolgozat közül a legjobban a film előkészületeinek és létrehozásának folyamata. Az első mellékletben olvashatjuk a filmnovellát, amely egy fiú elzüllését meséli el, az Átváltozás-képek című második melléklet pedig a novella feldolgozását mutatja plánterv formájában. A film hangulatának meghatározó eleme az első jelenetek (a főhős a könyvtárban) és a második rész (a kocsmai helyszín) közötti ellentét. A második rész ugyanakkor a könyvtári képek után kapja meg a jelentését - a film elején ezek eseménytelensége kicsit zavarbaejti a nézőt.
Habik Anna benyomások, hangulatok által ihletett filmje sajátosan olyan munka, amely a hasonló vállalkozások buktatóit mutatja meg. Arról van szó, hogy a rendelkezésre álló technikával nagyon nehéz azokat a belső tartalmakat megmutatni, amelyek kifejezésére talán közvetlenebb és jobban begyakorolt eszközök állnak rendelkezésünkre - feltételezésem szerint Anna egy a kéznek engedelmeskedő ceruzával könnyedebb alkotást hozott volna létre. Arról van szó, hogy a sejtelmesen becsukódó ajtó vagy a filmcím falra írása ötlete nagyon nehezen "megy át". A film szerkezete, képei, impresszionista megoldásai, a tárgyak (búgócsiga, bábuk, gyertya) használata azt mutatja, hogy érzékeny és vizuálisan iskolázott alkotó munkáját látjuk.
Kandó Eszter filmje az előzőhöz viszonyítva más jellegű volt, hiszen elsősorban egy történetet akart elmesélni. A köztéri szobrot rajzoló fiú és a régi ismerősként felbukkanó lány találkozása és szerelme a budai utcákon játszódik, amelyek meglehetősen erős képi környezetet teremtenek. Nagy hangsúlyt kaptak azok a szobrok, épületdíszek is, amelyeket a pár nézeget a jelenetekben. Kandó Eszter filmje különleges volt abból a szempontból, hogy beszélnek benne. A párbeszédek megírása, elmondása és rögzítése - számos új magyar film a példa rá - azonban szinte külön mesterség, amit a főiskolákon több tantárgy keretében tanítanak. A dialógusokkal nehezen boldogul a film, amelynek elsősorban a hangulatai, szellemes rejtélyessége, következetesen végigvitt cselekménye a fő erőssége.
Lecza Attila filmje talán valamennyi munka közül a legambiciózusabb vállalkozás. A kisjátékfilm szinte minden kellékével rendelkező, erős műfajiságú darabról van szó személyiségzavaros főszereplővel (aki nem a saját arcát látja a mozi mellékhelyiségének tükrében), baljós jelekkel a külvilágban (a moziterem számozásának hideglelős megváltozása), lövöldözéssel, a tudatalatti tartalmak feltárásával és eredeti módon fényképezett temetőjelenettel. Milyen érdekes, hogy ez a tudatosan megcsinált, számos műfaji ősképet felidéző és mozgató film amiatt válik nehezen követhetővé, hogy a két főhős túlságosan hasonlít egymásra. A hasonlóság a dramaturgiai terv része volt, de visszaütött. A magyarázatot a munkanapló ismeretében teszem hozzá a fentiekhez: a rendező a munkálatok forgatagában otthon felejtette azt a piros sálat, amely a szereplők megkülönböztetését segítette volna...
Pluhár Attila munkája egy másik szempontból különleges. Ő a mezőnyben egyedüliként egy novellát dolgozott fel, Mándy Iván Csutak és Gyáva Dezső című művét. A hozzám digitális formában érkezett film dramaturgiai érzékenységgel rendelkező alkotót mutat, akinek megvannak az elképzelései a novella nosztalgikus hangulatainak visszaadására. A pályázók közül senki sem mozgatott ennyi szereplőt, használt ilyen sok helyszínt és kelléket. A hang minősége itt sem a legmegfelelőbb, de a technikai adottságokról már megemlékeztem a fentiekben.
Sepsi László filmje ugyan kapcsolódik bizonyos irodalmi (és filmes) előképekhez, de talán nem tekinthető adaptációnak; nem találtam erre utalást a munkanaplóban sem. A rovarrá változó ember története azonban természetesen hordoz bizonyos reminiszcenciákat, amelyektől, mivel meglehetősen erősek, sem az alkotó, sem a néző nem tud szabadulni. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Kafka nem járult hozzá, hogy Az átváltozás címlapjára a grafikus egy rovart rajzoljon. Azt gondolta ugyanis, hogy a művében szereplő állat nem jeleníthető meg, mert elsősorban pszichés tartalom, nem pedig alakkal rendelkező, vizuális ábrázolat. Nos az, hogy a film ezt a rovart tette meg mozgóképes hőssé, legalábbis merész vállalkozás.Zárásként egy mondatnyi, rendkívül beszédes idézet Sepsi László a munkanaplójából, amelynek talán általános tanulságai is vannak: "... de milyen történet az, amely túlmutat önmagán, és mégis elmesélhető egy öt perces, no-budget filmecskében, miközben a legkevésbé sem közhelyes vagy gagyi?"
A szóbeli
Ahogy el tudom képzelni, a hasonló szóbeli vizsga minden pályázó, érettségiző, felvételiző és szigorlatozó álma és rémálma. Egyrészt ugyanis első számú jellemzője, hogy nincs mit tanulni rá: nem kell tanulni, mert nem lehet. Nincs ugyanis hozzá sem tankönyv, sem jegyzet, sem kötelező olvasmányjegyzék. Azaz helyesbítek, van ilyen, de az végtelenül és zavarbaejtően hosszú, magában foglalja ugyanis mindazokat a lexikai elemeket, titkos, valahogyan felszedett tudás-forgácsokat, amelyekre az ember moziba járva, könyveket olvasva, tévét nézve tesz szert. Meglepő és szokatlan vizsgametódusról van szó iskola- és vizsgarendszerünk ismeretében, pedig végtelenül humánus, hiszen alapvetően a tanári (vizsgáztatói) asztal két oldalán ülők dialógusára épül. Mozgósítsd a személyiségedet, lépj párbeszédbe a világgal és ezt fogalmazd meg - lehet-e egy vizsgának természetesebb és nemesebb üzenete?
A feladat: a pályázók kétszer egymás után megnéztek egy ötperces filmrészletet, értelmezésükről jegyzeteket készítettek, majd gondolataikat a zsűri elé tárták. A követelmények: az elemzés legyen egyszerre személyes és szakszerű, azaz mozgassa meg mindazokat a fogalmakat és elemzési fogásokat, amelyek adekvátak az adott műhöz. Az elemzés tárgya: Bódy Gábor Amerikai anzix című filmjének részlete. A hangulat a teremben: jeges rémület a kísérő tanárok körében. Mi lesz ebből?
A megfigyelő rövid beszámolója: az első pillanatok ijedtsége után szemmel láthatóan beindulnak az asszociációs sorok, előkerülnek a megfelelő fogalmak. Stilizáció; beavatkozás a film anyagába; szerzői manipuláció képpel, hanggal; fényvágás; formanyelvi kísérlet; dokumentumszerűség és csináltság; a természeti környezet mint díszlet; játék a történelmi utalásokkal. Anzix.
