Kész a házi?
A házikényszer
Egy az iskoláról szóló asszociációs játékban bizonyára az elsők között kerül elő a házi feladat mint szorosan kapcsolódó témakör. Rendszerint a tanórák utolsó felvonása a háziadás, a diák délutánjainak pedig fontos alkotóeleme a házi elkészítése vagy éppen el nem készítése: az általános elvárás szerint kell, hogy legyen az iskolában töltött kontaktórák után a délutánnak olyan része, amelyet a diák az aznap feladott vagy a következő napra elkészítendő házi feladat elkészítésére szán. Ezt sokan egyenesen káros dolognak tarják, mondván, az iskola arra való, hogy a gyerek ott tanuljon, és amikor vége a tanításnak, hagyjuk már békén, hogy élni is legyen ideje. Akár megkérdőjelezzük azonban a mennyiségét vagy egyáltalán a szükségességét, akár nem, a házi feladat a közbeszéd tárgya marad, amivel foglalkoznunk kell.
Érvek inkább pro, mint kontra
Félreértés ne essék: a jelen cikk a mellett teszi le a garast, hogy a házi feladatra igenis szükség van; ám szükség van arra is, hogy értelmesen és arányosan legyen feladva. A Didaktika című egyetemi tankönyv vonatkozó fejezete szerint „[a] házi feladat a tanulók önálló, a tanítási órák között végzett tevékenységén alapuló oktatási módszer”, amelynek a szükségességét kétségbe vonók jellemző érve az időigény mellett az is, hogy az ilyen feladatok még jobban növelik a gyerekek közötti különbséget, hiszen a házi sikeres elkészítése nagyban függ a családi háttér minőségétől is, Magyarországon különösen. Ez a probléma orvosolható lenne azzal, hogy a diákok a házi feladatukat ugyanolyan körülmények között még az iskolában készítsék el – ez azonban a még nagyobb felháborodást keltő kötelező tanulószoba bevezetését jelentené.
A házi feladat módszerét támogatók pedig azokra a tudományosan bizonyított tényekre hivatkozhatnak, hogy az otthoni feladat jelentősen növeli a ténylegesen a tanulásra fordított időt, ami szoros összefüggésben van az oktatás eredményességével, és emellett még felelősségre, önállóságra is nevel. Egy kötelezően elkészítendő feladat strukturálja a diák idejét, nem engedi „szétcsúszni”: jellemző, hogy az iskolában kiválóan teljesítő diákok között nagyon sokan sportolnak, járnak sokféle különórákra, például zeneiskolába, tehát idejük erősen strukturált, és az iskolán kívüli, önmaguk számára felépített órarendet követve sokkal hatékonyabban végzik feladataikat azoknál, akiknek több idő áll rendelkezésre, mert kevesebb a kötött programjuk. Szükség van tehát a házi feladat folyamatos és konzekvens kijelölésére és ellenőrzésére; noha ez a tanár számára nem könnyű feladat.
Rossz házi, jó házi
Magyartanárként könnyen eshetünk abba a hibába, hogy rossz értelemben vett rutinszerűvé válik a házi feladat kijelölése. Ez egyfajta alapvetés, mondhatni hagyomány, amelyhez mindenképpen ragaszkodnunk kell. Pedig a jobb képességű diákok rendre érzékelik, mikor van valódi haszna az otthoni feladatoknak, és mikor adunk öncélú feladatot, hogy mégis legyen valami a két óraalkalom között. Ilyen öncélú feladat lehet a tanórán feldolgozni elkezdett tankönyvi szövegrész otthoni befejeztetése, ami elvileg arra kötelezné a diákot, hogy a tanórai torzót otthon tegye egésszé, csakhogy a diák számára ez lehetetlen: a tanóra épp attól tud „egész-érzést” adni a résztvevőknek, hogy jelen vannak a részvevők: a többi diák és a tanár. A diákok, ha nem is szólnak hozzá a témához, hasonló tevékenységet végezve normát teremtenek, ami nem ugyanaz, mint egyedül végezni egy közösnek szánt tevékenységet; a tanár pedig nemcsak karmester módjára vezényel, hanem összegzi az elhangzottakat, és igyekszik mindenkinek befogadhatóvá tenni azokat.
A magyar házi tehát soha ne az legyen, hogy be kell fejezni a tanórán megkezdett, a felvilágosodás társadalmi vonatkozásairól szóló szövegrész feldolgozását aláhúzással, „megbeszéléssel” (ugyan kivel?), hanem esetleg egy kapcsolódó anyagrész teljes, önálló feldolgozása. Az idő hiányában félbehagyott részt pedig le kell kerekíteni, és a következő órán folytatni. És gondoljunk az úgynevezett szóbeli házi feladatokra is: ilyenek például a memoriterek vagy az órán megbeszélt ismeretek otthoni áttekintése, felkészülés a következő órai feleletre. Az efféle feladatokra sok diák úgy reagál, hogy igazából nincs is feladata, majd reggel indulás előtt elolvassa még egyszer a szöveget; az írásbeli komolyabb, a szóbeli könnyebb. Megoldást jelenthet, ha tisztázzuk a gyerekekkel, hogy tulajdonképpen nincs olyan, hogy szóbeli házi feladat, és minden otthoni munka írásbeli: legyen füzetbeli nyoma még a memoriter megtanulásának is, akár egy-egy segítő kifejezés lejegyzetelése, akár illusztráció készítése, hiszen minél többféle tevékenység kötődik egy témához, az annál jobban elmélyül.
És végül van még egy fontos és a releváns probléma. A tanórák közötti szünetek jellemző iskolai életképe az éppen a következő órára készülő diákok rohamtempóban végrehajtott házifeladat-megoldása. Tényleg olyan fontos minden feladatot otthon megcsinálni? A feladatok egy részénél ez valóban elengedhetetlen: szövegelemzést, motívumkutatást vagy véleménykifejtést teljes odafordulással, önállóan elmélyülve lehet hatékonyan végezni. Más, esetleg rövidebb feladatoknak azonban az a célja, hogy emlékeztesse a diákot az előző órán tanultakra, hogy lehessen mire építeni a következő órán: ilyen például a tényszerű információ szövegszerű visszakeresése, amelynél nem baj, ha a diák közvetlenül az óra előtt készül el vele – legalább jobban emlékszik majd. Más lapra tartozik azonban a másolás, ez azonban már inkább fegyelmi, mint tanítás-módszertani kérdés, amelyet a házi feladat jellegéből adódóan csak részben lehet megoldani.
A házi feladat réme tehát jobban idomíthatóvá válik, ha értelmes munkát jelent. A házi feladatnak a tanári oldalról történő elhanyagolása a tanórákat zárványszerűvé teszi, amelyek magukba kell, hogy foglalják az előző alkalomhoz való kapcsolódás hosszadalmas és sohasem teljes folyamatát; sokkal könnyebb dolga van mindenkinek, ha már becsöngetés előtt létezik olyan átkötés, ami értelmes kontextust jelent az új órai közös találkozásnak.
További érdekes ötletek:
A cikkhez felhasznált irodalom: Falus Iván (szerk.): Didaktika. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003.
Természetesen a cikk rengeteg egyéb releváns aspektussal nem foglalkozott, például a differenciált házifeladat-adással, a feladattípusokkal vagy egy harmincfős osztály házi feladatának hatékony ellenőrzésével. Ezek olyan problémák, amelyekkel folyamatosan törődni kell, különben a házi feladat csak értelmetlen, időpocsékoló rutinná aljasul, amit a végén már senki nem vesz komolyan.
Kerek Roland cikke
