filmcenzúra: a filmek tartalmi felügyelete, ellenőrzése, melyet az állam, az egyházak - de akár filmszakmai szervezetek is - erkölcsi, politikai, világnézeti okokból gyakorolnak. A felkért cenzorok megakadályozhatják egy-egy film elkészülését (ilyenkor elsősorban a forgatókönyv alapján döntenek), ellenőrizhetik, sőt akár be is tilthatják a már elkészült filmet, korlátozhatják külföldi filmek vásárlását.
A cenzúra intézménye változó formában és tartalommal, de már a filmkészítés első évtizedeiben kialakult. Az USA-ban pl. már 1909-ben felállítják az ú.n. nemzeti cenzúratanácsot (National Board of Censorship). Az angol kormányt maguk a filmipar képviselői kérik 1916-ban, hogy járuljon hozzá a brit filmcenzori tanács felállításához. 1920-ig a legtöbb filmgyártó ország megalkotja a maga cenzúratörvényeit. A leghírhedtebbé az ú.n. Hays-lista vált, Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye 1927-ből, mely részletesen szabályozta, hogy mi az, amit egyáltalán nem ábrázolhatnak amerikai filmekben (pl. fehérek rabszolgasága, faji keveredés, az egyház kicsúfolása, gyerekszülés, káromkodás stb.), s mi az, aminek ábrázolásakor "nagy körültekintéssel kell eljárni" (pl. az amerikai zászló használata, brutalitás, kínzás, szüzesség elvesztése, házasélet gyakorlása, sebészeti operációk, szenvedélyes csók stb.).
Magyarországon először 1918-ban tervezték el a filmgyártás és forgalmazás ellenőrzését, megakadályozva, hogy "a közerkölcsiséget vagy éppen a társadalmai rendet" veszélyeztető filmek a közönség elé kerüljenek. 1920-tól minden magyar filmtervet be kellett jelenteni az Országos Nemzeti Filmbizottságnak, mely eldöntötte, hogy a készülő film "a nemzeti kultúra szempontjaiból támasztott követelményeknek megfelel-e". 1944-ben módosították a rendeletet, s az újabb szempontok között szerepelt az is, hogy nem készülhet el olyan film Magyarországon, mely "a magyar állam eszméjével ellenkezik", illetve ha "a magyar fegyveres erő vagy a magyar hatóságok tekintélyét sérti".
A II. v.h. után, 1948 és 1989 között az Országos Filmhivatal, majd a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága látta el a cenzori feladatokat, a külföldi filmvásárlásokról pedig a Filmátvételi Bizottság döntött. Az ötvenes évek magyar filmtermését - jórészt ennek köszönhetően - a sematikus, művészi és politikai értelemben egyaránt rendkívül egyoldalú filmek jellemezték.Az 1956-os forradalom után a ~ némileg enyhült, működött viszont az alkotókat nyűgöző sajátos 'belső cenzúra,' s a korszak filmjeit egyfajta kettős beszéd, s a sűrű politikai 'áthallások' uralták. A rendszert legkeményebben bíráló filmeket pedig betiltották. Tíz évig volt dobozban pl. Bacsó Péter A tanú (1969-1979) c. filmje, 17 évig Magyar Dezső Agitátorokja (1969-1986), kerek harminc évig Kalmár László: Nagyrozsdási eset (1957-1987) című filmje. A közönség csak alkalmi vetítéseken találkozhatott olyan kitűnő alkotásokkal, mint Jeles András Álombrigádja (1983-1989), Gazdag Gyula Bástasétány '74 (1974-1984) című filmje. Gazdag Gyula egyébként a szocialista Magyarország egyik legtöbbet megcenzúrázott alkotója volt. Filmográfiája szerint 24 filmjéből 9 volt valamilyen formában betiltva.