Bár az elképzelés jó, s talán nem is teljesen irreális, hiszen szép számmal akadnak a nyáron olyan napok is, melyek viszonylagos nyugalomban telnek, mégis, a legtöbb szülőnek fájó szívvel, csalódottan kell szembenéznie azzal, hogy gyermekei szinte bármin össze tudnak veszni és vég nélkül képesek bosszantani, csúfolni, sőt akár verni is egymást.
A gyerekszoba felől jókedvű duruzsolás helyett egyre csak visítás, csapkodás, és elhajított tárgyak tompa puffanása hallatszik. A békés olvasgatásnak lőttek, hiszen mire észbe kapunk, már mi is ott kiabálunk, fenyegetőzünk, igazságot osztunk a csatatéren.
Ki játszott vele előbb, ki rontotta el, ki kapott véletlenül nagyobbat, szebbet, többet? Ki rombolta le a másik tornyát, ki kezdte a csúfolást és ki ütött vissza először?
Megannyi sürgető, ám teljességgel kibogozhatatlan kérdés.
A szülő pedig fáradt, szomorú és tanácstalan. Mit tegyen, hogyan érje el, hogy gyermekei ne ellenfelet, hanem jóbarátot, játszótársat lássanak egymásban? Hogyan értesse meg velük, hogy az együttműködés sokkal kellemesebb és kifizetődőbb, mint a játéktárgyakért és a szülők figyelméért folytatott élet-halál harc?
Ha komolyan szembe akarunk nézni a problémával, első lépésként sajnos azt kell elfogadnunk, hogy a testvéri szeretet nem spontán, természettől adott érzés, sőt, inkább az ellentéte az, ami logikus és ösztönös reakciónak mondható a szülői szeretet és gondoskodás szempontjából riválisként megjelenő testvérrel szemben. Hiába tudja a szülő, hogy mindegyik gyerekét egyformán szereti, nagyon fárasztó, ha a kicsik ezt lépten-nyomon tesztelni akarják.
A folytonos veszekedés nemcsak a fülnek kellemetlen, de minden szempontból nagyon romboló is: sem a játékok, sem a gyerekek épsége nincs biztonságban, miközben mindenki egyre sértettebb, agresszívebb és rosszkedvűbb lesz a családban. A testvérek közötti veszekedés csapdahelyzetét tehát legjobb megelőzni, vagy ha már benne vagyunk, minél gyorsabban kiszabadítani belőle a kicsiket.
Mit tegyünk?
Először is vannak tipikus konfliktushelyzetek, amiket egy kis odafigyeléssel akár meg is előzhetünk. A nagyobb gyerekek gyakori panasza, hogy kistestvérük megzavarja az elmélyült játékukat: a gondosan felépített várat lerombolja, a füzetükbe belefirkál és rálép a szépen berendezett babaházra. A kicsik ezzel szemben inkább a nővérük vagy bátyjuk erőfölényétől szenvednek: attól, hogy mindent kicsavarnak a kezükből és folyton elzavarják őket onnan, ahol az érdekes dolgok zajlanak.
A szülő két dolgot tehet: egyrészt biztosítania kell mindkét gyereke személyes terét, jogát ahhoz, hogy ha akar, egyedül is játszhasson, és ne kelljen osztoznia sem a helyen, sem a játéktárgyakon. Másrészt azt is meg kell tanítania gyermekeinek, hogyan működhetnek együtt, miért jó az néha, ha többen vagyunk, és együtt játszhatunk valamit. Ezt leginkább úgy mutathatja meg, ha beáll a kicsikhez harmadiknak, és együtt társasoznak vagy raknak ki egy nehezebb puzzle-t.
Az unalom szintén tipikus veszekedést kiváltó ok lehet. Ha a kicsik nem tudják, mit is kezdjenek magukkal, rossz kedvüket, feszültségüket leginkább egymáson töltik ki. Amikor a gyerekszobában kitör a perpatvar, érdemes megpróbálkozni egy érdekes, új játékkal vagy a lakásból való kimozdulással.
Gyakran szenvednek a testvérek attól is, hogy szüleik az igazságosság iránti roppant igyekezetükben túlságosan is egyenlőként, már-már egyformaként kezelik őket.
Azért, hogy ne legyen veszekedés, az idősebb nem kaphat nagyobb, korának megfelelőbb önállóságot, nem élvezhet bizonyos privilégiumokat, de a kicsit sem merik jobban babusgatni, hosszú sétán ölbe venni, nehogy a nővér vagy báty megsértődjön. Az egyforma bánásmód iránti túlzott igyekezet azonban a kicsiket a tapasztalatok szerint nemhogy megnyugtatná, hanem csak még jobban elbizonytalanítja és belehergeli az állandó összehasonlítgatásba. Tényleg egyforma nagy szeletet kaptunk? Pontosan ugyanannyi lépcsőfokon át ülhettem a papa nyakában? Egy perccel sem tartott tovább az ő meséje, mint az enyém?"
Nem kell az egyformaság megszállottjának lennünk! Tanítsuk meg a kicsiknek, hogy nincs minden percben teljes igazságosság: hogy hol az egyik, hol a másik élvez valamilyen előnyt, ezek a javak azonban hosszú távon kiegyenlítődnek.
Jogos igénye lehet a gyerekeknek továbbá, hogy attól még, mert testvérük van, néha lehessenek kettesben is egyik vagy másik szülőjükkel, ne kelljen mindig hármasban, négyesben lenni. Jó lenne néha egy-egy titkot megosztani, bizalmasan eldiskurálni vagy éppen csak nyugodtan kiválasztani az új szandált a boltban.
A gyerekek nagyon hálásak azért, és már nagyon kicsivel is beérik, ha hol az egyik, hol a másik szülőjük valamilyen csak nekik szánt külön programmal kedveskedik. Ha gyakrabban nem megy, két-három havonta egy délelőtt is tökéletesen elegendő ahhoz, hogy gyermekünk érezze: vele külön, személyesen is viszonyban vagyunk, nem csak egy nagyobb csoportosulás részeként.
Talán nem gondolunk rá, de a szülői magatartás a kicsik egymás közti viszonyának alakulásakor is mintaként szolgál. Azok a felnőttek, akik sokat veszekednek, mindenben versengenek egymással, gyakran megsértődnek és soha nem adnak egymásnak igazat, sajnos nem csodálkozhatnak rajta, ha gyermekeik éppen ugyanígy, nehezen találják meg egymással a kooperatív hangot. A gyerekek olyanok, mint a kismajmok: minden gesztust, attitűdöt, konfliktuskezelési módot azonnal leutánoznak, s ezzel mintegy tükröt is tartanak szüleik elé.
Ha tehát kedvességre, békére és nyugalomra vágyunk otthonunkban, nemcsak az úgynevezett nevelési helyzetekben, de sajnos életünk minden pillanatában jó példával kell elöljárnunk a türelmesség, nagyvonalúság és kompromisszumképesség terén.
