Az egykor Choderlos de Laclos és Richardson élvhajhász hőseivel összetévesztett Don Giovanni elnémul és úgy tűnik, nincs is több mondanivalója. Ám hallgatása nem tart sokáig. Éppen öt évvel Laclos Veszedelmes viszonyok című regényének megjelenés után Mozart nyúl a halhatatlan, saját ürességétől kimerült élvhajhász témájához, és rendíthetetlen, erős arisztokratát farag belőle, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindig győzzön. A könyörtelen csábító figurája a totális és abszolút szerelem követelőző figurájává alakul át. Don Giovanni saját kegyetlen belső törvényének engedelmeskedve él, cselekszik és ront meg mindent, ami szemben áll a közösség szabályaival. Mégis úgy tűnik, legyőzhetetlen, mert ahhoz, hogy elpusztítsák, isteni közbelépésre (deus ex machina) lesz szükség.
A romantika századának beköszöntével ismét csak úgy tűnik, Don Giovanni elveszítette a hangját, megsemmisült, belemerevedett a Mozart és Da Ponte által rákényszerített formába. Alakjának feltámasztását sokan sokféleképpen kísérlik meg,ám a próbálkozásokat többnyire középszerű megoldások kísérik.
Don Giovanni alakjának meghatározó jelentős feltámasztása Byron nevéhez fűződik, ő 1824-ben olyan alakot teremt, aki leginkább különbözik minden korábbi elődjétől. Többé nem hódító, hanem elcsábított csábító, homme fatal , aki anélkül esik szerelmbe, hogy csaláshoz folyamodna. Don Giovanni ebben a modern mítoszban megnyeri, lenyűgözi a nőket, többé nyomát sem találni benne a gonoszságnak, törvényszegésnek. A 18. század a végzetes és perverz csábítóból udvari gentlemant faragott. Azonban Don Giovanni metamorfózisai, hányattatásairól nem is beszélve korántsem értek véget. 1830. Puskin hőse fáradt és megviselt, mert valójában nem is tudja szeretni a nőket.Blaze de Bury drámájában Don Giovanni már szinte felismerhetetlen: ragyogó szeráfként járja be az eget imádott és immár halott Donna Annáját keresve, hogy megmentse az életét.Tirso de Molina legendás hőse immár egy önmagát túlélt patetikus fantazmagória.1844. Nikolaus Lenau Don Giovannija nihilista figura, akinek többé nincs bátorsága sem az élethez, sem az öngyilkossághoz, aki hagyja, hogy egy párbajban megöljék.
Az egykori bűnös, élet- és nőfaló szoknyapecér mára nem több, mint sápadt reminiszcencia, egy idejét múlt társadalom, egy letűnt kor maradványa. Botcsinálta mesterek kezébe kerülve Don Giovannit immár elnyelte a semmi. Jelenléte zavarba ejtő, kivénhedt kéjenc, akinek arcáról csepeg a festék. Az az igazság, hogy a 20. század nem igazán tudja, mit is kezdjen vele.
Mára egyetlen jelenlegi kultúrát sem foglalkoztat Don Giovanni alakja. "Másrészről", teszi hozzá Macchia, "az abszolút szerelemtől gyötört, kielégítetlen romantikus Don Giovanninak, aki szinte érzéketlenné válik e szerelmek zűrzavarában, egyre kevesebb oka van életben maradni. Kortárs tudósaink számára ezek a Don Giovannik pusztán erotomán figurák. Szenvedélyük börtönébe zárva megtagadják tőlük a kapcsolattartás, a védekezés mindenféle lehetőségét."Ami a jelent illeti, úgy tűnik, Don Giovanni befejezte pályafutását. Nincs más hátra, mint leróni tiszteletünket a nagy mítosz előtt azzal, hogy újra meg újra feltámasztjuk a múlt e nagy alkotásait.
Talán ez a meggyőződés vezette Joseph Losey-t is. Amikor filmre vitte Mozart Don Giovanniját, a film elejére egy Gramsci-idézetet helyezett: "A régi éppen elmúlik, az új még nem tud megszületni: ebben a köztes világban a kórtünetek széles skálája nyílik meg. "
