1949 után nagyon eltérő pályán fejlődődött a két Németország. A keleti rész integrálódott a keleti tömbbe, amelyen belül ugyan az egyik legfejlettebb állam lett, de fokozatosan lemaradt az NSZK mögött. A piacgazdaság helyett a központi utasításokra épülő szovjet modell szerint irányították a gazdaságot. A háborús pusztítás mellett a szovjeteknek fizetendő jóvátétel, a nyersanyaghiány, és aránytalan gazdaságszerkezet is gátolta az ország fejlődését. Az NDK tagja lett a Varsói Szerződés szervezetének és a KGST-nek, de ezek a szervezetek közel sem lettek olyan sikeresek, mint a nyugatiak.

Nyugat-Németország viszonylag gyorsan újraintegrálódott Nyugat-Európába, alapító tagja lett az Európai Szén- és Acélközösségnek, majd az EGK-nak, és 1955-ben belépett a NATO-ba is. A német „gazdasági csoda” eredményeképpen nagyon gyorsan talpra állt a gazdaság is, és fokozatosan visszaszerezte vezető szerepét a kontinensen, és a világgazdaságban. Ezt több tényező is segítette, többek között, hogy az NSZK örökölte a volt Németország ipari üzemeinek, nyersanyag-lelőhelyeinek (pl. Ruhr-vidék, Saar-vidék) és kikötőinek (pl. Hamburg, Bréma) nagyobb részét, illetve hogy az ország részesült az amerikaiak által Európa újjáépítésére fizetett Marshall-segélyből.

A két országot az 1961-ben szigorúan őrzött határ választotta el, aminek (és az egész hidegháborús időszaknak) a Berlini Fal volt a jelképe. A kelet-német területekkel körülvett Nyugat-Berlin és az NSZK más területei között légihíd működött. A rosszabb életszínvonal és a mindennapokat is átható kommunista rendszer elől sokan próbáltak meg keletről nyugatra szökni – ezért is épült meg a Berlini Fal. 1961 előtt ugyanis több mint 2,5 millió ember költözött az NDK-ból az NSZK-ba – főleg fiatal férfiak, ami jelentősen rontotta a nemi arányokat, a korszerkezetet, és a munkaképes korúak arányát keleten. A feszült viszony valamelyest enyhült az 1970-es évektől, amikor a nyugatiak nyitni kezdtek a szocialista Németország felé.

A berlini fal maradványai