S hogy kik is voltak ezek a kevesek, és miért csatlakoztak a RAF-hoz pilótának? Legtöbben talán a repülés iránt érzett vonzalom miatt jelentkeztek. A repülőgépek térhódítása a XX. század elején ugyanis sok fiatal érdeklődését felkeltette. A Schneider kupáért vívott repülőversenyek győztesei is kisebbfajta idollá váltak az ifjúság szemében. Modelleztek, műrepülő klubokba jártak a tizenévesek. Voltak, akiknek már felmenői is a légierőnél szolgáltak és szinte kitaposott volt az útjuk, de voltak, akik mondjuk történelmi, vagy matematikai egyetemi tanulmányaikat hagyták abba a repülés kedvéért. Több fiatal, akiknek kevés motivációjuk volt a karrierhez, és a kétkezi munkában sem találták meg boldogulásukat, a RAF-hoz csatlakozván megtalálták számításaikat. De természetesen nem mindenki adta fel munkáját vagy iskoláját a légierő kedvéért, ám a szenvedélynek így is hódolhatott a Royal Air Force Volunteer Reserve, azaz RAFVR önkénteseként, ahol hétvégi hobbiként repülhettek. Mára már tudjuk, hogy az angliai légicsatában részt vevő pilóták jelentős része a RAFVR-ből került ki. A pilótáknak volt egy közös jellemzőjük akár katonai-, akár farmer-, akár kereskedő családból származott is az illető. Mégpedig a tinédzseri lazaság és vagányság, ami a harcokban fiatalos elszántsággal párosult. Félreértés ne essék, ezek a fiatalok nem háborúzni akartak, hanem repülési szenvedélyüknek hódolni. Mint az egyik pilóta, Christopher Foxley-Norris is fogalmazott:
“Senki nem mondta, hogy háborúzni fogunk, minden kellemes, vidám hétvégi repülésnek indult.”
Az, hogy milyen érzések dúlhattak eme fiatalemberek lelkében harc közben, annak érzékeltetéséül lássunk két pilóta visszaemlékezését erre vonatkozóan:
“Ha láttad London németek általi légibombázását, akkor nem éreztél szimpátiát irántuk, mikor lelőtted őket. Mégis mindig a motorokat céloztad először, nem kellett megölnöd a fickót, csak harcképtelenné tenni a repülőgépét.” - George Unwin
“Sohasem ismertem senkit, aki félt volna. Talán ostobák voltunk, nem tudom, félhettünk volna. Most már félnék, higgyék el!” - Joe Roddis
Az angliai légicsata első heteinek legnagyobb problémája angol részről az emberállomány vesztesége volt. De a megmaradt legénység is kimerült volt a hosszú napok többszöri bevetéseitől és feszültségeitől a vele járó életveszéllyel együtt. Intenzíven soroztak be katonákat, köztük más nemzetiségieket is, főleg a régi brit gyarmati országokból. Az ideiglenes pilóták minél előbbi századokba való vezénylésének érdekében lerövidítették a kiképzési időt. Így lett a korábbi egy hónapos átképzési időből előbb két hét, majd később mindössze hét nap. Ennek következtében tapasztalatlan újoncok kerültek a pilótafülkékbe, akiket egyből be is vetettek, ám ez nélkülözhetetlen lépés volt a katonai szükségletet figyelembe véve. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezzel lépéssel a tapasztalatlan, valójában kiképzetlen pilótákat rendkívül nagy kockázatnak tették ki a sokkal tapasztaltabb német vadászpilóták ellen.
A brit földön máig leginkább csodált és emlegetett harcosnak az angliai légicsatában Douglas Bader bizonyult, aki korábban a műrepülésnek is hódolt. E hobbi űzése közben 1931-ben balesetet szenvedett, mely után mindkét lábát amputálni kellett. Műlábakat kapott, amivel szinte teljes életet tudott élni. A II. világháború kitörésekor tisztként csatlakozott a RAF-hoz, és a repülést is újra bevállalta, és igen sikeres pilótának bizonyult így is. Harc közbeni hirtelen emelkedéskor a pilótáknál gyakran pillanatnyi eszméletvesztést okozott a gyors irányváltás, amint a vér az agyból a test más részeibe, leginkább a lábukba tódult. Mivel Badernek ugye hiányzott ez a végtagja, így ő hosszabb ideig tudott eszméleténél maradni, mint az egészséges pilóták és ez előnyt jelentett számára az ellenséggel szemben. Egyszer felszállás közben motorja meghibásodott és egy könnyű balesetet szenvedett. Ennek eredményeképp Bader mindkét fémlába elgörbült, de egy műszerész kiegyenesítette őket és fél óra múlva újra fenn volt a levegőben.
Az egyedüli erő, ami vitte a pilótákat a becsület, amiért a hazájukért harcolhattak és a hit, hogy Nagy Britannia túlélése a háborúban rajtuk múlik. Az angliai légicsatában brit részről alig 3000 pilóta harcolt, ezek közül 2353 volt brit, 574-en más országból érkeztek. 544-en haltak meg közülük a csata folyamán, további 791 pilóta nem élte túl a háborút. Nagy Britanniában ma már csak néhányan élnek közülük.
Erdős Levente
Felhasznált irodalom:
Kenneth G. Wynn: Men of the Battle of Britain (CCB Associates, UK, 1999.)
Paul Jacobs and Robert Lightsey: Battle of Britain Illustrated (The McGraw-Hill Companies, Inc. All right reserved, USA, 2003.)
