A Duna és Pozsony kapcsolata II.
2017/04/11 23:08
1255 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A középkori Pozsonyban a szőlőművesek és a kézművesek mellett a halászok jelentették a legfontosabb foglalkozási réteget.

dunapozsony2

A megélhetés forrása

A középkori Pozsonyban a szőlőművesek és a kézművesek mellett a halászok jelentették a legfontosabb foglalkozási réteget. Éjjel vetették ki hálóikat, amelyeket kora reggel húztak ki a vízből. A kifogott zsákmányt az értékesítésig speciális haltartó bárkákban tartották, amelyekben a halak életben maradhattak, mivel a vízi alkalmatosságok fenekét lyukak borították. A 18. századtól a halkereskedelem a Halpiacra koncentrálódott, ahol péntekenként és szombatonként lehetett a portékából vásárolni. A halászok a zsákmányt saját maguk kínálták vagy vállalkozók alkalmazták őket. Utóbbiak gyakran egy-egy folyószakaszt béreltek, amely felett kizárólagos jogokat élveztek. A halat nemcsak a piacokon, hanem speciális elárusító helyeken (pl: Karas a mai Manderlák helyén) kínálták. A zsákmány rendszerint pontyból, csukából és harcsából tevődött össze.

A halászokat illetve a vízi lényeket megjelenítő ruhák gyakorinak számítottak a táncmulatságokon illetve a farsangi felvonulásokon. A legkiemelkedőbb eseménynek egy hal ünnep számított hamvazószerdán. A halászok hagyományos felvonulása napjainkban a Vízi Tündérek Nemzetközi Fesztiváljának keretei között maradt fent, amelyet 1998 óta május végén vagy június elején rendeznek meg. Később halléfőző verseny is társult az alkalomhoz. Egy másik tradíciót, amely 1922 óta létezett, napjainkban élesztettek újjá. A lényege nem más, mint az, hogy egy koszorút és egy gyertyát egy falapra helyeznek, majd mindenszentek napján a Duna vizére teszik azok emlékére, akik a folyóban lelték halálukat. Az idősebb generáció még emlékszik arra az időszakra, amikor a folyó vize tiszta volt, ami napjainkban teljességgel lehetetlennek tűnik. Úgy tartják, hogy a mellékágakból biztonságosnak számított vizet inni. Mindezt alátámasztani látszik a folyó halbősége illetve a természetes uszodák létezése.

A Duna más lehetőségeket is kínált, ami elsősorban a kavics illetve a homok nagy mennyiségben történő kitermelését jelentette. A bányák többsége a folyó felső illetve középső részein helyezkedett el. A szükséges mennyiséget alapvetően az határozta meg, hogy a vízi utat megfelelő állapotban tartsák, és elvégezzék a szabályozási munkálatokat. A gátak megépítését követően a helyzet megváltozott. A kitermelt kavics és homok mennyiségének egyensúlyban kellett lennie a csatorna stabilitásának megőrzésével illetve a vízi út védelmével. Mindkét anyagot elsősorban építkezéseknél használják fel.

Rekreáció a Dunán

Forró nyári napokon a folyó kellemes felfrissüléssel szolgált. A leghíresebb a Lido uszoda volt, amely a folyó jobb partján helyezkedett el. A kavicsos part alacsony vízállásnál messzire benyúlt a folyóba. Fából összeállított, változtatható kabinok, napozó ágyak és egy kisméretű medence állt a fürdőzők rendelkezésére. A röplabdázók illetve más sportot űzni vágyók számára sportpályákat is kialakítottak, a gyerekeknek pedig játszóteret csináltak valamint egy rózsakertet is létesítettek. A hely az aktív kikapcsolódásnak számos lehetőségét kínálta. Az 1930-as évek közepén két úszómedencét is kialakítottak. A Lido az 1980-as évek közepéig fokozatosan pusztult, soha többé nem újították fel.

Az emberek a folyó ágaiban is fürödtek, amelyek közül a Lido közelében fekvő számított különösen népszerűnek. A különböző strandok (homokos, kavicsos stb.) a Duna Pečnianske elnevezésű ágán egyfajta vízi paradicsomot kínáltak az úszóknak és a kajakosoknak. A kavics kibányászása miatt a bal parton kisméretű tavak keletkeztek, amelyek a gyerekekkel és a felnőttekkel teltek meg a nyári hónapok alatt. Más típusú rekreációs lehetőséget biztosított a fából készített fürdő, amely úszótesteken kialakított, derékszögű építmény volt. A szerkezet közepén egy medence helyezkedett el, amelyen keresztül áramlott a folyó vize. Fából összeállított kabinok vették körül, a folyó felől pedig egy terrasz helyezkedett el. Az öltözők férfi és női részlegre oszlottak. A belépő jegyeket két óra időtartamra adták ki. Az úszómester üveges sört, szódát illetve hagyományos tepertős pogácsát (oškvarkové pagáče) árult. A fürdést csak és kizárólag a kijelölt helyeken engedélyezték, de nem mindenki tartotta be a szabályokat. Akadtak vállalkozókedvű személyek, akik átúszták a folyót a Lafraconi hídig vagy a Kulturális és Relaxációs Parkig (PKO), ahol a Lido uszoda helyezkedett el. A belépő díj megtakarításának sajátos módjaként tartották számon azt, hogy az egyik személy ruhákkal együtt megvette a jegyet, a másik pedig a folyón úszva ereszkedett le. Egy másik humorosnak számító mutatvány a fiatalok körében az volt, hogy egy kötél segítségével egy parton álló fához deszkalapot erősítettek, amire felállva próbáltak a folyó közepére jutni. Tragikus esetekről is meg kell emlékezni, amikor a gyors sodrás magával ragadta az elővigyázatlan úszókat. Ez a veszély állt fent a Lido strand mögött, ahol a folyó hirtelen jobbra kanyarodott.

A vízi sportokat űzők szorosan hozzátartoztak a Dunához és mellékágaihoz. A Pozsonyi Evezős Klubot már 1862-ben megalakították, 1869-ben pedig egy romantikus vadászkastély stílusában csónakházat is építettek, amelyet sajnálatos módon az új híd építésekor lebontottak. Napjainkban a Német Evezős Egyesület illetve a Szlovák Evezős Klub 1931-ből származó épületei állnak egymás mellett a Duna jobb partján. 1924-ben alapították meg a Dunajčik Kajak-Kenu Klubot, amely Szlovákiában a legrégebb óta folyamatosan működő vízisport-egyesület. A csónakháza az 1930-as években épült a Lido uszodánál. 1932-ben a kajak klub önállósult, amely telephelyet is kapott a bal parton Károlyfalu mellett. Az egyesületekben élénk közösségi élet folyt. A vízisportokat űzők nemcsak a főágat, hanem a mellékágakat is használták öblözeteikkel és torkolataikkal egyetemben. A testedzés mellett az emberek gyakran találkoztak az egyesületek székházaiban, amelyek a két világháború közötti Pozsonyban az élénk egyesületi élet színtereit jelentették. A téli hónapok alatt a befagyott Duna-ágak és a tavak nagy népszerűségnek örvendtek, amelyeket korcsolyázásra, jégteke, illetve jégkorong mérkőzésekre használtak. Előfordulhatott, hogy a folyó fő medrét is vastag jég borította teljesen, amelyen egyik partról a másikra biztonságosan át lehetett kelni. Ez történt 1927-ben, 1928-ban illetve 1963-ban. A jéggel borított Duna azonban inkább félelmet keltett semmint kellemes benyomásokat, mivel tavasszal áradás indulhatott meg. 1956-ban légi bombázásokat hajtottak végre, mert attól tartottak, hogy a jég elpusztítja a hídpilléreket.

Emlékek sokasága kapcsolódik a Boon névre hallgató hajóhoz, amely a bal part közelében, a Szlovák Nemzeti Galériánál horgonyzott. Egy régi, használaton kívüli vízi jármű volt, amelyet fehérre festettek. A taton körasztalok helyezkedtek el napernyőkkel. A vendégek közül jópáran a kávézóból ellopott evőeszközökre valóságos trófeaként tekintettek mindaddig, ameddig a tulajdonos el nem határozta, hogy megakadályozza a további károkozást. Speciális evőeszközöket vásárolt, amelyeket a „Boonból lopott” felirattal láttak el, ám az igény az eredeti szuvenírek iránt egyre csak fokozódott. Sok művész, híresség és diák találkozott a kávézóban. Akkor süllyedt el, amikor a szövetséges haderők 1944-ben az Apollo olajfinomítót bombázták.

Juraj Janto PhD.

Kép forrása.