A fazekasmester a falu közösségében élt, de csak a maga mesterségét űzte. Olyan sokféle munkát kellett elvégeznie, hogy nem művelt földet. A családtagok segítettek a munkában, vásárra szállították, árusították az edényeket. Az, hogy a cserép törékeny, biztosította az áru kelendőségét, a kereslet folyamatosságát. Magyarországon elsősorban olyan helyeken alakultak ki jelentős fazekasközpontok, ahol a megfelelő minőségű alapanyag az agyag bőségesen állt rendelkezésre. Ilyen központok voltak például a Felvidéken, Gömör megye Rimaszombat, Bélapátfalva, Hollóháza, Telkibánya, Sárospatak, Gyöngyös, Pásztó.
Az Alföldön - Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Mezőcsát, Tiszafüred, Kalocsa, Debrecen, Nádudvar, Szentes.
A Dunántúlon: - Veszprém, Csákvár, Tata, Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós, Sümeg, Mohács, Óbánya.
Az agyagot a fazekas kitermelte (bányászta), majd meggyúrta, szűrte, hogy szemcse nélküli, jól formálható legyen. A nagy edények megformálásához az agyagot hurkákból rakták fel, egy forgatható állványra. A középkortól használják hazánkban a korongot. A függőleges tengelyű korong felső tányérján készülnek az edények, ezt lábbal forgatják. A megformált edényre utólag került rá a fül.
Egy-két hét száradás után, az égetés következik. Az égetőkemencét maga a mester építette meg. A kemence általában kör alapú, csonkakúp formájú építmény. Az alján lévő nyíláson át fűtik. Az oldalán lévő nyíláson keresztül rakják fel az edényeket. Égetés során ezt a nyílást berakják, betapasztják. A felső nyíláson át távoztik a füst. Az égetőkemencében kb. 900 oC-on történik az égetés. A máz nélküli edények ezzel az égetéssel készülnek el. A második égetés előtt kerül a máz az edényre. A mázat is saját maga készítette őrléssel, szűréssel, ülepítéssel a mester. A különböző mintákat írókával készítik. Mázasan szintén kiégetik az edényt, bár rövidebb ideig, de szintén nagyon magas hőmérsékleten. A legutolsó égetés előtt kerül a cserépre a színtelen, átlátszó, fényes máz, ami a vízállóságot biztosítja.
Folyadéktárolására készült a korsó, a kancsó, a köcsög, a kanta, a butella, a bokály stb.
A korsó 5-10 literes, víz hordására és tárolására készítették. Az aratókorsók mázatlan cserépből készültek. Pórusain a víz átszivárog, ez elpárologva hidegen tartja a benne lévő vizet. Egy fülű mázas agyagkancsó volt a bokály. Ebből kínálta a bort a gazda vendégeinek: A butellában, pálinkát tartottak. Ivóedényül szolgált a bögre. A legrégebbi főzésre szolgáló cserépedény az agyag bogrács. Ebből fejlődött ki a fazék, mely 5-30 literes volt. A cserépserpenyőben bő zsírban sült hús készült. Alakja hosszúkás tál, felhajló széllel (lábbal v. anélkült készült). Főzőedényként szolgált még a cseréplábas, aminek fogantyúit és lábait egybedolgozta a mester az edénnyel.
Formában és díszítésben néprajzi tájegységenként különböző sajátosságok alakultak ki. A fazekasok nagy találékonyságról téve tanúbizonyságot nemcsak kézreálló, jól használható, tetszetős darabok létrehozására törekedtek, hanem a praktikumra is. Pl: az aratókorsóban lévő agyaggolyók segítenek tisztán tartani a korsó belső falát.
Játék is készült cserépből, mint a cserépfütyülő, v. körtemuzsika. Tréfás kedvű mesteremberek szívesen készítettek csalikancsót, amit ha nem ismer az ember hamar a nyakába önti a vizet a szája helyett.
