A társulat tagja volt Déryné Széppataki Róza. A meglepően nagy létszámú társulat tagjai voltak Dérynén kívül Bartha Mária, Borsai Klára, Boros Karolina, Farkas József és felesége, Juhász Júlia, Körösy Ferencés felesége, Hátéfi József, Nádudvary Krisztina, Parázsó Mihály és felesége, Paly Elek, Sávosy Károly, Steingötter Anna, Strompf Katalin, Szalayné Rajts Erzsébet, Szakátsy István, Szaplonczay Mihály és felesége, Szerdahelyi József, Szentpétery Zsigmond, Széppataki Johanna, Szilágyi Pál, Szőke Mihály, Udvarhelyi Miklósés felesége, valamint a 24 tagú zenekar.
Az előadásra kerülő hat darab a következő volt: Két szó főszerepben Déryné Széppataki Rózával, Borostyánkoszorú, táncrend, tatárok Csongrádnál, Gróf Essex és a Helvéciai háznép, melynek Emmelina szerepében búcsúzott Déryné hálás közönségétől.
Ettől kezdve egyre sűrűbben látogattak Hódmezővásárhelyre különböző színtársulatok, sőt felvetődött egy állandó kőszínház felépítésének a terve is, melyet erősített az a tény, hogy Szerdahelyi József hódmezővásárhelyi születésű színész országszerte ismertté vált.
A szabadságharc utáni időszakban az országot járó színtársulatok tartották ébren a nemzeti érzést. A színi előadásokat alkalmi játszóhelyeken: kávéházakban, vendéglők helyiségeiben, pajtákban vagy egy-egy kúria szobájában tartották. Akkoriban a nézők még dohányoztak a nézőtéren, a Vásárhelyi Közlöny című hetilap szóvá is teszi bírálatában, elmarasztalja mennyiben feltűnni vágyó polgárokat. Ennek ellenére szívesen és sokan mentek színházba. Tímár János színtársulatának előadásán láthatták a nézők a Zsidó honvéd, a Braziliai vagy fekete herceg, az Elkényeztetett férj, a Szerzetesek, az Ubrik Borbála című darabokat, melyek zsúfolt nézőtér előtt mentek.
1873. január 12-i számában a Hódmezővásárhely című napilap így méltatja a színház jelentőségét: "...a színpad egy darab a nagyvilágból, abból az igazi nagyvilágból, melyről mint ismeretlenből olyan mesés fogalmakkal bírnak, mely vonz és csábít, mint minden ismeretlen. A színház templom, helyesebben iskola. Itt a tudás fájáról egyetlen este annyi és oly gyümölcs hullhat még ki nem forrt és még nem higgadt kedélyű és szenvedélyű lények elméjébe, amitől egyaránt boldog vagy boldogtalan lehet egész életében..."
1874. augusztus 16-án a Fekete Sas udvarán újjáépített színkörben Szegedi Mihály társulata szép számú közönség előtt mutatta be a Sheridan című angol vígjátékot. A közönség ismerősként üdvözölte Toldy Ferencet, Dálnoki Kinglarovics Árpádot és a többieket. A Hunyadi László halála c. szomorújátékot az eső miatt a közönségnek ott kellett hagyni. Annak ellenére, hogy leginkább üres padsorok előtt játszottak igen magas árakkal, 15 előadásból álló bérletsorozatot hirdettek. Az előadásoknak alig volt nézője.
Az 1876-os év nagyszerű színházi élménnyel kedveskedett a színházlátogatóknak. Hat előadásra Hubay Gusztáv színigazgató szerződtette Gyöngyösiné Mátrai Laurát, kinek hírére növekedni kezdett a bérletesek száma. Játéka olyan volt "...mint futófelleg mellett a tündöklő nap." Hódmezővásárhely színházlátogató közönsége egy értékes ezüstszínű gyümölcstartóval lepte meg.
1878-ban ismét napirendre került a színház építésének szükségessége, melyről a Hódmezővásárhely című napilap január 14-i számában így írt: "...Egy igazi állandó színház jobb ízű szellemi táplálékot ád, mint a nagy buzgalommal kezdeményezett, de igen rövid életű felolvasások, melyek sehogy se tudnak népszerűségre vergődni. A színházak hivatását vándorszínészeink nem teljesíthetik. Thália papjai olyan kezdetleges művészi állapotokat mutatnak, mint vándorló mesterlegények az ipar mezején. Ezek inkább rombolják, mint nemesítik az ízlést... Hogy ilyen nagy városban mint Vásárhely nincs állandó színháza, szégyellnünk kellene, ha sokkal előbbvaló dolognak is híjával nem volnánk ... A színház teremt színészeket, s a jó színész teremt magának közönséget ... De ki építse a színházat, ez itt a nagy kérdés..." E céllal alakult meg Gőz-Sziksós Fürdő és Színház Építő Rt. 2000 db 30 forintos részvényt bocsátott ki, s Arad, Miskolc, Debrecen példájára hivatkozva, hol százezreket áldoztak színházépítésre, segítséget kért a várostól. A válasz lesújtó volt, "a város sem színháza, sem fürdőt nem pártol."
1878 októberében kezdte el előadásait Szabó Antal "válogatott" színtársulatával, amelybe igen sok tehetséges színész kapott helyet. Egy év múlva Hódmezővásárhelyre érkező társulat igazgatója, Aradi Gerő hangsúlyozta, hogy itt tartózkodásukat nem a kényszer (télen szinte lehetetlen volt az utazás), hanem az érdeklődés határozza meg. Ha az érdeklődés lankadni látszik, el fog menni, de "kedvező pártfogás" esetén hajlandó lesz karzatot építeni a Fekete Sas nagytermének a "végébe".
1881 júniusában a városba visszatérő Aradi Gerő színtársulata a Fekete Sas forró levegőjű nagyterme helyett a népkerti fabódéban - melyet leginkább tánchelynek használtak - tartotta előadásait.
A Nagykikindáról érkező, Jakab Lajos vezetése alatti 42 fős társulat bemutatkozó előadását 1882. június 15-én tartotta a Kaszinó udvarán. A következő évben öt színtársulat fordult meg a városban. Április 24- én a Fekete Sas nagytermében Gerőfi Andor társulata mutatkozott be jó nevű színészekkel (Mészáros Lajos, Szombathy Vilmos, Dobocsányi Gyula, Szabó Ilka, Kutasi Janka). Mivel előadásaikon igen kevés volt a néző, négy hét után elmentek, mert a társulat felélte minden tartalékát. Hegyi Gyula társulata ahogy megérkezett, már indult is tovább, mivel nem tudott a várossal megegyezni, a város bérleti díj fejében a nyári színkör már megkezdett építkezésének a befejezését kérte.
A csekély érdeklődést Szeles József társulata magának köszönhette. A színészek nem tudták szerepüket, ezért a közönség idegeit borzoló érdes hangú súgó volt az előadások főszereplője, akire senki sem volt kíváncsi.
Felfokozott érdeklődés előzte meg Hegyi Gyula színtársulatának érkezését, de a beharangozott 34 fő helyett csak 16 színész jött el, ez a létszám is tovább fogyott, mert Könczöl Lujza sértett önérzettel, Tarján Erzsébet pedig más ok miatt távozott.
1885 júliusa piros betűs ünnep Hódmezővásárhely színháztörténetében, mert akkor látogatott a városba Blaha Lujza, akit dr. Endrey Gyula, a Műkedvelő Társaság alelnöke fogadott a színpártoló közönség nevében a népkerti állomáson. Üdvözlő beszédében többek között a következőket mondotta: "...Az állandó színház eszméje még csak ige minálunk. Méltóságod vendégjátéka azonban hisszük, hogy az igét is megtestesíti, mert ahol méltóságod isteni művészetét látták, hallották, bámulták és csodálták, ott lángra gyúlt a szívekben a lelkesedés is..."
Másnap óriási taps fogadta, mikor a Piros bugyelláris című népszínműben színpadra libbent Zsófi kockás öltözetében. Az előadás végén a taps valóságos tüntetéssé fokozódott, melyet a sátor körül hallgató több száz rajongó vivátozása erősített.
Fellépett még a Koldus diák, A tót leány, A kornevillei harangok, Az igmándi kispapok című darabokban. Hogy melyik alakítása érdemelte volna ki a pálmát, azt nehéz lenne ma már eldönteni. Az igmándi kispapok volt a búcsúelőadás, melyen végig ünnepi hangulat uralkodott a nézőtéren, de érezni lehetett a népkert lombos fái alatt is, hol ezer főre tehető rajongó hallgatta áhítattal kicsendülő csodás hangját.
1888. január 9-én a nagy mennyiségű hó alatt összedőlt a fabódé. A Városi Tanács február 7-i ülésének jegyzőkönyvében arról olvashatunk, hogy a testület szilárd alapozású és falú épületet kíván felépíteni, melyet az akkori bérlő, Kun Ignác vendéglős fel is vállalt azzal a feltétellel, hogy a város az építőanyagot megvásárolja. Cserébe lemond az épület tulajdonjogáról azzal a feltétellel, hogy évi 400 forint bérleti díj fizetése mellett a bérletet 15 évre megkapja, annak lejárta után fia, Kun Miksa elsőbbséget élvez.
Az 1890-ben felépült fabódéban nyaranta színtársulatok léptek fel. Esős időben az épület úgy beázott, hogy a széksorokban esernyő alatt ültek a nézők.
Földvári László
levéltáros, népművelő, helytörténész