A Kárpát-medence nemzetiségei – Államalapítástól a török kiűzéséig (895-1699)
2013/11/09 08:00
3427 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A magyar államalapítók gyakorlatát fogalmazta meg István király fiához Imre herceghez írott intelmeiben: „ Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit gyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.”

A magyarok bejövetelekor, főként a peremvidékeken és a Dunántúlon, szláv ajkú népesség volt található. Ezek még akkor önálló államisággal nem rendelkeztek. A törzsi katonai demokrácia szintjén, kezdetleges államszervezeti képződményekkel bírtak. Ezek vezető rétegeit a magyar uralkodóréteg magába integrálta, így téve őket érdekelté a fennálló rendszer támogatásában. Közel két évszázad alatt fokozatosan beolvadtak a magyar népességbe, miközben számos új szóval gyarapították a magyar nyelvet. Főként a földművelés területén. Nem utolsó sorban tőlük vették át a magyarok a szőlőkultúrát.
Voltak szlávok  a déli határ mentén is: horvátok, szerbek (korabeli szóhasználattal rácok).

A morva és szlovien törzsek vitájának  a magyarok bejövetele vetett véget. A kialakuló államhatárok a morvák szállásterületet országhatáron túlra szorította. Így a Nyitra központú szlovien szállásterület a magyar uralom alá jutott. A nyitrai fejedelemségért folytatott harc részeként került jelentős szlovien népelem a Dunántúl nyugati részébe.  A Zala megyei  egykori Zalavár (Blatnohrad) lett a központjuk. Ez a terület ma is régészeti feltárások tárgya. Belőlük alakul ki  régi magyar elnevezéssel a vendek, a mai szlovének, akik magukat így is nevezték. A Nyitra központtal rendelkező többi szlovien törzsből fejlődnek ki a szlovákok.

E két nép, a szlovén és a szlovák tartotta meg elnevezésében a régi közös törzsi  szlovien megnevezést. A szlovákok sajátságos vonása lett ettől kezdve, hogy egy tömben lakva, de teljes létszámban a Magyar Királyságban éltek. Más országok területén nem laktak, így anyanemzetük sem volt határokon túl, akihez fordulhatott volna bármilyen esetben.

Szlovák nyelven a nemzetnév adjektívuma a sloveský (szlovenskí), ill. a „szlovák nő”, slovenka (szlovenka) szóalak a 8-9. századi közös pannonszláv etnonímiának az emléke. A „szlovák férfi” megnevezés a későbbi időkre datálható. Ez a 14-15. században a cseh  -ák képző segítségével alakul slovák (szlovák) elnevezés formájában. Arra számtalan bizonyíték van, hogy a magyarok a Kárpát – medence elfoglalása után nem a szláv elem kiirtására törekedtek. Inkább az ellenálló katonai központok megtörése s a kalandozásokhoz szükséges nyugodt, ha úgy tetszik pacifikált hátország biztosítása volt a cél. Az egykor fontos szervezeti központokat az állam ill. egyházszervezési munkálatoknál a magyar királyok figyelembe vették. Sok esetben arra alapoztak is. A szláv törzsek vezető rétegei együttműködés esetén a hatalom részeseivé válhattak. A nyelvi elkülönülésen kívül azonban semmilyen más formájú – akár területi ill. politikai – különállásra nem gondolhattak. A szláv területek fontosságát jelentette az is, hogy az egykori szláv fejedelmi központ Nyitra, közel két évszázadon át az Árpád-házi uralkodók örökösét megillető dukátus székhelye volt.

A felső magyarországi szláv etnikum továbbélését a 11-16. században is megfigyelhetjük. Annak ellenére, hogy a városfejlődésre az említett időhatáron belül alapvetően a nyugat-európai, főként pedig a német telepesek határozták meg. Majd minden városban írásos bizonyítékok is vannak arra, hogy a szláv és a magyar népelem már a német betelepülés előtt létrehozta a település alapjait. A helyi szlovák elem fokozatos megerősödését jelzik a szláv lelkészekre utaló források Besztercebánya (1559), Selmecbánya (1475),  Körmöcbánya (1564) esetében. A városokban kezdetektől megtalálható szlovien-szlovák kézműves elem Zsolnán 1381-ben sikeresen emelt szót a németek egyeduralma ellen.

A 17. századra a hitviták  mellett a nemzetiségi konfliktusok is megsokasodtak. E század folyamán több szabad királyi városban megnőtt a szlovák elem súlya: Bélabánya, Zólyom, Bazin, Modor, Körmöcbánya. A szlovák etnikai tudat erősödését jelzi az a tény is, hogy Észak-magyarországot 1512-ben még szláv földnek nevezik a források Sclavonia (azaz Szlavónia) alakban, míg a 17. század végén már szlovák földről (slovenská zem) olvashatunk. A török hódoltság pusztításainak enyhítésére a 17. század végén újkori népvándorlások veszik kezdetüket. Az egykori hódoltsági területek benépesítésében – szervezett ill. spontán – a németek, szerbek, románok mellett a szlovák telepesek is alaposan kivették részüket. Ám a szlovákok délre való települése a Magyar Királyságon belüli belső migrációnak tekinthető. A 18. század folyamán mintegy száz- százötvenezernyi szlovák elem települt át előbb Nógrád, Pest, Esztergom, Komárom megyébe, ezt követően fokozatosan délre húzódva különösen előnyben részesítették az Alföldet. Itt hozták létre a legnépesebb telepeket – pld. Békéscsabát, Szarvast, Tótkomlóst, Nyíregyházát, Kiskőröst, Dunaegyházát, Nagylakot ill. a bácskai Petrőcöt. A telepítések folyamán a szlovák etnikum mintegy húsz százaléka elhagyta a kompakt nemzeti területet.

Amint azt már említettük, a hazai szlovéneket közkeletű magyar nevükön vendeknek nevezték. Csaplovics  J. a 19. század 20-as 30-as éveiben  német-latin és szlovák nyelven írta a Magyar Királyságban élő szlovákok etnográfiáját. Ebben a Porosz és Pomerán területek szlávjait vendeknek, szerveződésüket Vend fejedelemségnek nevezte. Nagy valószínűséggel  a később luzsicai (lausici) szorboknak nevezett szlávokról van szó. Ez is arra utal, hogy az egykori közös szlovien törzsek vend gyűjtőnevet kaptak. A vend szó a venedi- vinidi népnévből származik, amely általában szlávot jelent. Az említett szlovien „birodalom” lakosainak utódai a 12. században telepedtek le Magyarország nyugati határánál. Letelepítésüket jelentősen elősegítette a szentgotthárdi cisztercita apátság. Az első telepek így az ő területükön jöttek létre, valamint a Batthyány család jobbágyai lettek. Így a szlovének két típusú birtokossal rendelkeztek: egyházival és világival. A szlovének száma a magyar történelemben a többi etnikumhoz viszonyítva elenyészőnek tartható. A 19. század elején  négy dunántúli vármegyében lélekszámuk közel 50.000 főt tett ki.

Dr. Tóth István 
történész, főmuzeológus,
Móra Ferenc Múzeum Szeged