Az olasz kormányfő Alcide De Gasperi mint „az európai demokrácia és szabadság elhivatott szószólója”, a német szövetségi kancellár Konrad Adenauer mint „ízig-vérig demokrata, az európai egység fáradhatatlan híve”, a francia külügyminiszter Robert Schuman pedig mint „az európai integráció szülőatyja”.
Az EU alapító atyái.
Az alábbiakban a keresztény politikai gondolkodásnak és a kereszténydemokrata ideológiának az egységes Európa eszméje megszületésében való szerepét, valamint az integráció gondolatának a keresztény egyházak társadalmi tanításában gyökerező momentumait igyekszem bemutatni, külön kitérve arra, hogy a modern, népképviseleti alapokon álló államok születésénél éppúgy ott találjuk a keresztény gondolkodókat és politikusokat, mint az integráció genezisénél.
Az olasz, német és francia politikai katolicizmus, illetve az abból kifejlődött kereszténydemokrácia politikai progresszivitása, társadalmi igazságtalanságokat felszámolni igyekvő szociális programja, perszonalista és szubszidiárius alapállása, valamint szupranacionális szemlélete megfelelő szellemi alapokat teremtett az egységeszmének a nemzetközi politikai szcénán való megjelenítéséhez.
Az egységes Olaszországtól az egységesülő Európáig
Az olasz kereszténydemokrata mozgalmak eszmei alapját egyrészt az Olaszországban hagyományosan meghatározó társadalmi és politikai erőként jelen lévő katolikus egyház társadalmi tanítása, másrészt a szociális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok felszámolásának – a tizenkilencedik század végétől egyre fokozódó igénye adja. Az olasz keresztény (katolikus) politikusok nehéz helyzetbe kerültek 1870-ben, az egységes Olaszország létrejöttének idején. Ennek egyik oka az új politikai elit antiklerikalizmusa (amely például bizonyos egyházi vagyontestek államosításában is megnyilvánult) volt. Másik indokának a katolikus egyház fejének – IX. Pius pápának – az álláspontját tekinthetjük, amely szerint az egyházfő vezette Egyházi Államot bekebelező és a székváros Rómát katonai erővel megszálló új olasz állam nem legitim, s amely kifejezetten tiltotta a katolikus híveknek a politikai életben való részvételt.
Az 1870-es években szerveződő olasz politikai katolicizmus társadalmi bázisként az – iparosodás és a gazdasági modernizáció miatt – egyre nehezebb szociális helyzetbe kerülő és tradicionálisan vallásos rétegre, a vidéki parasztságra tekintett. Boldog Giuseppe Toniolo (1845–1918), a pisai egyetem közgazdaságtan- és szociológiaprofesszora keresztény alapon bírálta a gazdasági liberalizmus alapjain szervezett államot, annak elitizmusa és szociális érzéketlensége miatt, s olyan korporatív jellegű társadalomszerveződést javasolt, amelyet a munkavállalók és munkaadók érdekszövetsége jár át. Az arányosságra törekvő politikai képviseleti rendszer kiépítésén kívül az állam feladatainak körébe utalta a minimális bér bevezetését és biztosítását, valamint a szociális biztonság garantálását. Luigi Sturzo atya (1871–1959) az állami centralizációval szemben a helyi közösségek autonómiájára és a polgárok tevékeny részvételére épülő, keresztény alapokon álló, a közjót (a bonum communaet) szem előtt tartó demokratikus államot és politikai rendszert képzelt el, amely mind politikai, mind gazdasági téren pluralista, ugyanakkor a szolidaritás hatja át. Elvei mentén és szervezésében jött létre 1919-ban az Olasz Néppárt, amely alakulásának évében a parlamenti választásokon a szavazatok több mint húsz százalékát szerezte meg, s ezzel a második legnagyobb politikai erővé vált. Az olasz katolikus néppárt munkájának a politikai pluralizmus felszámoló fasizmus vetett véget.
Az 1940-es évek elején keresztény elkötelezettségű értelmiségiek csoportjai – Alcide De Gasperi (1881–1954) vezetésével Rómában, illetve Piero Malvestiti (1899–1964) szervezésében Milánóban – néppárti hagyományokon és a katolikus társadalmi szervezetekre (így például az Actio Catholicára) alapozva már nem pusztán a politikai katolicizmust, de kifejezetten a kereszténydemokráciát kívánták megjeleníteni a politikai palettán. Az 1943-ban létrejött olasz kereszténydemokrata párt, a Keresztény Demokrácia (Democrazia Cristiana, DC), programjában keresztény alapokon álló demokratikus berendezkedést hirdetett, amely egyaránt bírálta a fasizmus előtti liberális politikai rendszert és az olasz baloldal szocialista demokráciájának vízióját. A fasiszta rendszer és a náci német megszállás ellen küzdő partizánmozgalom száznyolcvanegy egysége – mintegy nyolcvanezer taggal – a DC szervezésében működött.
A második világháború utáni Olaszországban a kereszténydemokrácia meghatározó erővé vált: 1945 decemberében De Gasperi alakíthatott kormányt, 1946 tavaszán pedig a DC győzelmével zárultak a helyhatósági választások. A szervezet 1946 áprilisában tartott első kongresszusán hitet tett a köztársasági államforma és a demokratikus berendezkedés mellett. 1946 júniusában az (556 tagú) alkotmányozó gyűlésbe a választópolgárok 207 kereszténydemokrata képviselőt delegáltak, míg a két munkáspárt együttvéve szerzett 219 mandátumot (a kommunistáknak 104, a szocialistáknak 115 képviselői hely jutott). 1946–1947 folyamán kereszténydemokrata vezetésű és többségű, de koalíciós (szocialista, kommunista és republikánus minisztereket is soraiban tudó) kormányok jöttek létre.
Az 1948 tavaszán tartott parlamenti választásokon – amelyben a DC legnagyobb ellenfele a Népi Demokratikus Front néven egyesült baloldal volt, s amely során a katolikus egyház is nyíltan bekapcsolódott – azonban a kereszténydemokrata párt az 574 képviselőházi mandátum közül 305-öt szerzett meg, így De Gasperi az abszolút többség birtokában szervezhette meg – továbbra is koalíciós alapokon létrejövő, a mérsékelt középpártok delegáltjaiból álló – kabinetjét. Ebben az időszakban a DC politikai arculata kialakításának része volt, hogy a párt nem a politikai katolicizmus, hanem a kereszténydemokrácia képviselője, s noha keresztény elkötelezettségű, nem áll egyházi és felekezeti alapokon.
De Gasperi miniszterelnöki ciklusainak nagy eredménye, hogy egy évtized alatt – a republikánus Carlo Sforza (1872–1952) külügyminiszter közreműködésével – a nagyhatalmak egyenlő rangú európai partnerévé tette Olaszországot, amelyet – azáltal, hogy a NATO tagja és az európai integrációs mozgalom egyik alapítója lett – 1955 után már nem mint a háború vesztesét, hanem mint stratégiai partnert könyvelték el.
Sergio Romano (*1929) olasz történész és diplomata (az Olasz Köztársaság korábbi NATO-hoz delegált, illetve moszkvai nagykövete) szerint De Gasperi Európa-egység melletti elkötelezettségét segítették első politikai tapasztalatai, amiket még a bécsi törvényhozás tagjaként – mint szülőföldje, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó, ám többségében olaszok lakta Trentino tartomány (keresztényszocialista) képviselője – szerzett. A multietnikus Osztrák-Magyar Monarchia törvényhozási és kormányzati rendszere, valamint uralkodójának és politikai elitjének nemzetek fölött álló szemlélete szolgáltathatta a mintát számára a nemzetek és államok közötti békés együttműködés lehetőségére.
Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója
