A húsvét gyökere a zsidó pászka (pészah) ünnep, amely a hébereknek Egyiptomból való megmenekülésének az emléknapja. Az ünneplők az őket a szolgaságból kivezető Úr áldását kérik a bő termés és a bőséges szaporulat érdekében. A kereszténység – amelynek legnagyobb ünnepe ez – mást ért a húsvét alatt. Ilyenkor a hívek a vallás alapítójának, a Megváltónak, Jézus Krisztusnak a föltámadását ünneplik: az életnek a halál, a jónak a gonosz, a fénynek a sötétség, az Istennek a sátán fölötti győzelmét.
Húsvét napját az első keresztény közösségek különböző időpontokban tartották. A napot illetően az első egyetemes zsinaton (Nicea, 325) született megegyezés az egyházatyák között, s azóta a nyugati egyházban a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon ülik meg. A húsvétot megelőző negyven napos nagyböjt utolsó hete a Nagyhét, amikor a katolikusok Jézus földi életének utolsó hetére emlékeznek. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára – és az Eucharisztia szentségének alapítására –, nagypénteken az elárult és elfogott Megváltó szenvedésére és halálára. Ilyenkor a templomban nem harangoznak, nem tartanak szentmisét, az oltárt megfosztják díszeitől (gyertyák, virágok). Nagyszombat a böjt és a gyász utolsó napja, ennek estéje már a húsvét vigíliája, s a húsvéti tűz meggyújtásával kezdetét veszi az örömünnep, az emberiség megváltásának ünnepe.
Nagypénteken az egyház Jézus szenvedésének, halálának és temetésének emléknapját tartja. Ezen a napon nem mutatnak be szentmisét a papok, csak csonkamisét tartanak, amelyből kimarad a konszekráció (azaz az ostya és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé). A tizenkettedik és a tizenhetedik század között Nagypénteken nem volt gyakorlat az áldozás, sőt a római kánon 1602 óta tiltotta (ezt Magyarországon Pázmány Péter kardinális, esztergomi érsek 1632-ben vezette be). 1955 óta az áldozás ismét része a nagypénteki liturgiának.
A katolikus néphagyományban Nagypéntek a szigorú böjt és a gyász napja. Ilyenkor a régi kor katolikusa hallgatag volt, sokszor megállította az órát, fekete kendővel takarta le a tükröt, eloltotta a tüzet (arra emlékezetve, hogy az evangéliumok szerint Jézus halálakor a nap elsötétült), vagyis úgy viselkedett, mintha halott volna a háznál.
Nagypénteken adták elő a passiójátékokat, amelyek Jézus szenvedéstörténetét idézik föl népszerűsítő formában. Ekkor tartják a keresztutat is: a pap és a hívek végigjárják a templom stációit vagy a templomon kívüli kálvária egyes állomásait és megemlékeznek Krisztus földi életének utolsó napjáról és annak eseményeiről.
Nagypénteken speciális kis kenyérkét készítettek, amelyről a szőregiek úgy tartották, hogy aki eszik belőle, azt háborúban nem éri a fegyver. Folyó mellett élők szerint a nagypénteki kenyér segít megtalálni a vízbefúltat (közepébe lyukat fúrtak, gyertyát tettek bele és a vízre engedték). Csanádon az asszonyok ezt a kenyeret egy éven át őrizték, úgy vélték, áldást és oltalmat szerez a háznak és lakóinak, különösen árvíz idején.
Nagypéntek Kálvin János véleménye szerint a legnagyobb ünnep, ezt a huszadik századig a reformátusok és evangélikusok is böjtben töltötték. Nagyszalonta református asszonyai nagypénteken elvitték apró gyermekeiket a templomba, úgy hitték, ettől hamarabb megtanul majd beszélni.
A szombat esti, az ünnep előestéjén tartott húsvéti vacsora jellegzetes étele a kalács, a tojás, a sonka, a bárány, a torma, a só. A kalács a bőség és a család egységének a jelképe. A tojás archaikus termékenységi jelkép, amely a keresztény szimbolikában Jézusra utal – a belőle kikelő csibe ugyanis úgy töri szét a tojás héját, mint a föltámadó Krisztus sírjának sziklaajtaját. Algyőn úgy tartották, hogy aki sok tojást eszik húsvétkor, annak nem mászik a szájába kígyó, sikló a nyári munka napjaiban tartott déli pihenőkkor. A csecsemőnek is adtak egy kevés tojást, mert arról is úgy tartották, hogy attól korábban tanul meg beszélni. A húsvéti ételeket szokás volt a templomban a pappal megáldatni, imádkozva, hogy soha ne fogyjanak el a finom falatok. A torma – amelynek ősi gonoszűző szerepet tulajdonítottak, mint a fokhagymának – keserűségével a szenvedő Jézus kínjaira emlékezteti fogyasztóját.
Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója
