A magyar-horvát állami közösség a horvát-magyar kiegyezésig II.
2015/11/13 09:49
1601 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Szent László király 1091-ben nagy sereggel átkelt a Dráván, és Gvozd (Alpes Ferreae) hegyig nyomult előre nagyobb ellenállásra nem találva.

Szent László és a magyar királyok a horvát trónon

Szent László király 1091-ben nagy sereggel átkelt a Dráván, és Gvozd (Alpes Ferreae) hegyig nyomult előre nagyobb ellenállásra nem találva.

Onnan igyekezett Dalmáciába jutni, de mielőtt erre sor került volna érkezett a hír, hogy a kunok és besenyők betörtek Magyarországra, mire I. László király hazasietett. Ezt megelőzően az általa elfoglalt terület élére Álmost helyezte, kinek uralkodása idején zűrzavarba merült az ország. E zavarok közepette (1093-ban) a horvátok egy része királlyá választotta Petar nevű előkelőt (a horvát irodalomban gyakran Petar Svačić-nak nevezik, habár a Svačić (Snačić) nemzetségből való származását egyes történészek kétségbe vonják), aki viszont nem tudta királyságát elismertetni az egész országgal. 1095-ben Álmos lemondott a horvát trónról testvérbátyja Kálmán magyar király javára, aki 1097 áprilisában (vagy május elején) legyőzte Petar seregét. A csatában elesett maga a horvát király is. 

Könyves Kálmán elfoglalta Tengerfehérvárt és ezzel Velence szomszédja lett. A velencei dózse Vitale Michieli szorgalmazta Kálmán királlyal a birtokok biztonságáról folyó tárgyalásokat, melyeket királyunk csak egy idő elteltével fogadott el. Ezért az egyezmény csak 1098-ban jött létre. Az okiratból egyértelműen kiderül, hogy Könyves Kálmán a horvát királyság törvényes birtokosának tekintette magát, tehát, hogy II. Petar elleni hadba örökösödési jogának megvalósítása miatt vonult. 1102-ben Kálmán király megkoronáztatta magát Tengerfehérvárott Horvátország és Dalmácia királyává. Az új király megígérte a horvátoknak, hogy tiszteletben tartja a Horvát Királyság jogait, a címébe pedig még a Horvátország és Dalmácia királya titulust is fölvette: „Ego Colomanus dei gratia rex Hungariae, Croatiae et Dalmatiae salvo habito consilio, postquam coronatus fui Belgradi supra mare”. Uralkodása hosszú idő után végre békét hozott Horvátországba. A horvát és a magyar főurak között olyan jó kapcsolat alakult ki, amely a XIX. századig jogosan nevezhető testvérinek. A két nemzet nemességét a kiváltságos helyzetükből adódó közös érdekük mellett összekötötte a hivatalos közös latin nyelv, a nyugati egyházhoz való tartozás, a közös ország érdekeinek és határainak megvédése. A két nemzet főurai közötti viszony az idő elteltével javult és erősödött. Ritka kivételtől eltekintve – a XIX. századig - a horvát nemességben nem fordult elő az a gondolat, hogy elszakítsák országukat Magyarországtól, vagy, hogy önállósítják az államukat. Mindez arra utal, hogy a horvát főurak elégedettek voltak Horvátország alkotmányjogi helyzetével.

Kálmán, mint horvát-dalmát király jogosan tarthatott igényt a dalmát városokra. Azokat azonban nem tudta megszerezni Bizánc beleegyezése nélkül.  Mivel I. (Komnénosz) Elek bizánci császár fia, János 1104-ben feleségül vette I. (Szent) László leányát, Piroskát, beleegyezett abba, hogy Kálmán 1105 tavaszán megtámadja Dalmáciát. Ezt követően meghódoltak előtte Zára (Zadar, Jadera, Diadora), Trau (Trogir) és Spalato (Split) városok, valamint Arbe (Rab), Cerso (Cres), Osor és Krk (Currictae, Veglia) szigetek. Kálmán király 1107-ben a dalmát városi községeknek önkormányzatot adományozott, azaz elismerte az egykori kiváltságaikat. Elkötelezte magát külön horvát-dalmát megkoronáztatására, valamint a száborok (horvát országgyűlések) megtartására, de nem csak a saját, hanem az utódainak nevében is. Miután békét teremtett szárazon és a tengeren, 1107 nyarán elhagyta Horvátországot. Az ország élére kormányzót állított, akit - a régi horvát méltóság címét használva - horvát bánnak nevezték el. Az első bán Ugor volt, akinek idején kezdődött a magyarok beköltözése az akkor még sűrű erdőkkel borított Szlavóniába. A királynak ezen a területen jelentős vagyona, földje volt, ezért utakat és hidakat épített a Dráva-Száva közötti részen. A magyar jog alá tartozott Szerém, Valkó, Verőce és Pozsega (legnagyobb része) megye is, melyek később Alsó-Szlavónia, majd 1868. után Szlavónia név alatt Horvátország (Horvát-Szlavón- és Dalmátországok) területét képezik és a horvát bán, illetve a horvát szábor fennhatósága alá kerültek. Szlavónia, Horvátországtól eltérően, királyi magánbirtok lett. A nemzetségi szervezet részben itt is fennmaradhatott, de a zsupánok helyére ispánokat állítottak. „Szlavónia relatív különállását, de alkotmányos egységét jelzi Magyarországhoz való viszonyában a magyar trónöröklési gyakorlattal kapcsolatban álló ifjabb királyság, illetve hercegség intézménye e területen.” Horvátország és Dalmácia viszonya a magyar koronához „kezdetben leginkább a perszonálunió fogalmával leírható kapcsolat formájában” nyilvánult meg, “vagyis e területek állami és jogrendje érintetlenül maradván, a közös király személye fűzte őket hazánkhoz.”

A török hódítások kezdetével és Dalmácia Velence birtokába jutásával, a horvát nemesség jelentős része a Dráva-Száva közötti térségen telepedett meg. Ezzel az ország szíve, a politikai és közigazgatási központ is a tengerpartról a középkori Szlavóniába került. A horvát név terjeszkedése nyomán a 14. század elején már Zágráb megye egy része is Horvátország területévé vált (addig Szlavóniának nevezték a Dráva és Száva közötti térséget).

A mohácsi vészt követően 1527-ben a Cetinben ülésező száboron Horvátország I. Habsburg Ferdinándot, Szlavónia pedig Szapolyai Jánost választotta királlyá. A horvátok és szlavónok a két ellenkirály oldalán harcolva csatákat vívtak egymás ellen, majd végül a szlavónok is meghódoltak a Habsburg királynak, aki hathatos támogatást ígért a török elleni háborúban. Mivel ezt nem igazán teljesítette Horvátország az 1493-1593 közötti időszakban jelentős területek nélkül maradt, és száz évnek kellett eltelnie, hogy a sziszeki csatában végre jelentősebb győzelmet arasson a keresztény had. Ezt követően lassan megkezdődött a töröktől való felszabadulás, amelyet Bécs nem vitt végig. Emiatt kezdődött meg 1664-ben az udvarral elégedetlen horvát és magyar főurak szervezkedése, amelyet a horvátok Zrínyi és Frangepán összeesküvésnek nevezik, a magyar történelem pedig Wesselényi-féle összeesküvés néven örökítette meg (Wesselényi Ferenc nádor neve alapján). Az Európa szerte hősként ünneplő Zrínyi testvérek – a horvát bán Miklós és öccse Péter - elégedetlenek voltak az udvar politikájával, így már 1664 tavaszán Zrínyi Péter az ellenzéki magyar és horvát politikusok nevében Habsburg-ellenes szövetségi ajánlatot tett XIV. Lajos francia királynak, mely levélre a nyár folyamán kitérő választ kapott. Az elégedetlen főurak más szövetségest sem tudtak találni, így az összeesküvés kudarcot vallott. Annak bukása után a két horvát főúr ellen 1671. április 25-én mondták ki az ítéletet: felségsértés miatt jobb kezük levágására, fejvesztésre és összes birtokaik elvesztésére ítélték őket, majd öt nappal később Bécsújhelyen (Wiener Neustadt) végrehajtották az ítéletet. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után a földi maradványaikat átszállították Zágrábba és ma a zágrábi székesegyházban található a sírjuk „Örökké él, aki tisztességben hal meg” (Navik živi ki zgine pošteno) felirattal. Hősi halálukat követően Zrínyi Ilonával és János Antallal 1703-ban kihalt a két főúri család. Ez nemzeti tragédiának számított, hiszen a horvátoknak 1671. után már nem volt olyan befolyásos főúri családjuk, amely az egész országban jelentős tényező lenne, és amely képviselni tudta volna Horvátország érdekeit. Így az udvar kedvétől függött a horvátok alkotmányjogi helyzete, ugyanakkor a Zrínyiék és Frangepánok hatalmas birtokai átszálltak a bécsi udvarra, amely azokat a hozzá hű nemeseknek adományozta. Horvát-Szlavonország államjogi helyzetét befolyásolták a katonai határőrvidéki hatalmaskodások és az elszegényedett nemesség is.

1687 után felszabadul Magyarország és Horvátország legnagyobb területe. A fényes győzelmeket I. Lipót arra használta ki, hogy az október 18-ai pozsonyi országgyűlésen a Habsburgok fiági örökösödésének törvénybe iktatása fejében megígérje az ország alkotmányának visszaállítását. November 7-én a főrendek kezdeményezésére az országgyűlés alsótáblája elfogadta a magyar (és horvát) trónnak az uralkodó fiági leszármazóira korlátozott örökösödés útján történő betöltését, az elsőszülöttségi leszármazás rendjében. Az uralkodó a törvényt 1688. január 25-én szentesítette.

A Zrínyiektől és a Frangepánoktól elkobzott birtokokat általában német tisztek kapták meg, akik nem a horvát nemzet érdekeit képviselték. Emellett Horvátország történelmi területei az oszmánok és a velenceiek hódítása során elszakadtak az anyaországtól. Azok egyesítése lett a XVIII. és XIX. századi horvát politika legfőbb célja. A “horvát földek” alatt Horvátországot, Szlavóniát, a Katonai Határőrvidéket, Fiumét, Muraközt értették, és általában Boszniát és Hercegovinát is, vagy legalábbis annak nyugati részét, amelyet a középkorban csatolták el az oszmánok, és hosszú évtizedeken keresztül “Török Horvátországnak” neveztek. Mivel e célok megvalósítása érdekében az udvarra voltak utalva, így lassan megjelentek az első repedések a horvát-magyar viszonyban. Ennek előzménye egy 1708. évi magyar országgyűlési törvényjavaslat volt, amely szerint a horvát szábori határozatok nem ellenkezhettek a magyar törvényekkel. Bár az indítványt a király nem szentesítette, a horvátok veszélyben érezték a közjogi helyzetüket Magyarországgal szemben, melyet ők perszonális unióként értelmeztek. Mindez kihatott arra, hogy a horvátok állást foglaljanak a saját státusukkal és a bécsi udvarral kapcsolatosan, és ennek érdekében a királyhoz forduljanak.

Mivel III. Károly király fiú utód nélkül maradt biztosítani szerette volna családja leányi ágának a királyi címet. Ezt a szándékát még titokban tartotta, amikor 1712. március 9-én a zágrábi püspök, Esterházy Imre meghívására, a horvát rendek összegyűltek a püspöki rezidenciájában. Ugyanis Horvát-Szlavónország területén a zágrábi püspök helyettesítette helytartóként a politikai ügyekben a horvát bánt, márpedig Pálffy János bán ekkor nem tartózkodott az országban. A horvát szábor -Esterházy püspök, valamint Draskovich János gróf, Delisimunovics Ferenc gróf és Plemics György (Juraj Plemić Otočki) protonotárius támogatásával- önként vállalkozott annak megvitatására, hogy mi történhet, ha az uralkodó meghal. A horvátok egyrészt a király kedvében akartak járni, másrészt féltek, hogy az uralkodó szabad választásának esetén véres polgárháború törne ki. Ezért elfogadták az 1712:7. számú határozatot a Habsburg-ház nőutódainak örökösödéséről, amely kimondja, hogy az ország uralmát mindenkor az örökölje, aki Ausztria, Stájerország és Karinthia fölött uralkodik.

A horvát száboron megjelent rendek úgy érezték, hogy háttérbe szorultak Magyarországgal szemben, ezért külön kiemelték, hogy ők nem Magyarországnak, hanem a magyar királynak vetették alá magukat, mint szabad nép. Az 1712. március 15-iki császárhoz intézett feliratban a szábor kimondta: “Mi ugyan, a törvények szerint, Magyarországhoz társult ország vagyunk, de nem vagyunk alattvalói. Valamikor saját vérünkből származó királyaink voltak, nem pedig magyar királyok. Semmiféle erő, sem rabság nem rendelt minket a magyarok, illetve a magyar király alá, hanem mi saját akaratunkból fogadtuk el a magyar király uralmát. A királyukat addig fogjuk elismerni, amíg az Ausztria uralkodója lesz. Ha ez nem következik be, akkor nem fogjuk hallgatni a szabad választás csábító szavát. Nem vagyunk kötelesek Magyarországot követni, mert szabadok vagyunk, nem pedig rabok”.

Amikor az 1712. évi pozsonyi országgyűlésen megjelentek a horvát követek és főurak, a magyar rendek hangosan fejezték ki elégedetlenségüket a szábor döntése miatt. A horvát szábor által 1712 márciusában hozott határozatot Ferdo Šišić a “horvát Pragmatica Sanctio”-nak nevezte el. Jóllehet az nem nyert szentesítést, mégis nagy szerepe volt a későbbi 1723. évi (magyar) Pragmatica Sanctio elfogadásában. Ezt megelőzően 1713. április 19-én VI. Károly császár ünnepélyesen kihirdette a Habsburg-család házi törvényét (osztrák Pragmatica Sanctio), mely szabályozta a trónöröklés rendjét, amit 1720-ban elfogadtak az örökös tartományok, 1722. június 30-án pedig a magyar országgyűlés is. Az 1723. június 19-én szentesített 1723:I, II. tc. rögzítette, hogy a magyar korona a Habsburg-ház I. Lipóttól leszármazó nőágán az elsőszülöttség szerint az alábbi sorrendben öröklődik: III. Károly leányai, majd I. József, végül I. Lipót leányai. A trónra jutó nőágon belül azonban ismét a fiági leszármazás érvényesül. I. Lipót kihalásával a szabad királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. A Pragmatica Sanctio érvényesült 1740-ben, amikor meghalt az utolsó Habsburg-házi férfi uralkodó, III. Károly, s a trónra 24 éves leánya, Mária Terézia lépett.

Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense