A magyar-horvát állami közösség a horvát-magyar kiegyezésig III.
2015/11/23 12:26
1676 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A magyar-horvát viszony többnyire felhőtlennek nevezhető 1790-ig, amikor a Szent Korona hazaszállítását és az alkotmány visszaadását közösen ünnepelte a két nép. Horvátország (valamint a Határőrvidék) és Magyarország közötti népességi arányokról tanúskodnak az 1784-ben elvégzett népszámlálás adatai, melyek szerint a Magyar Királyság lakossága 9 265 185 fő volt. Ebből Magyarország 6 467 829, Erdély 1 440 986, Horvátország 647 017, Határőrvidék 709 353 lelket számlált. A házak száma Magyarországon 989 549, Erdélyben 255 124, Horvátországban 82 933 volt. Tízezernél nagyobb települések száma 21 volt, a legnépesebb város pedig Debrecen 29 718 lakossal. A népsűrűség Magyarországon 31 fő/ 1 km2, Erdélyben 24/1 km2, Horvátországban 34/1 km2. Települések száma a következő volt: 61 szabad királyi város, 665 mezőváros és 15 050 falu. Az ország mai területén 2 681 595 lakos élt.

A magyar-horvát közjogi vita

Az alkotmányos élet visszaállítása után sor került az országgyűlés összehívására, de azt megelőzően 1790. május 12-én ült össze Zágrábban a szábor az új bán, Erdődy János (1790-1806) elnökletével, és úgy döntött, hogy a követeknek síkra kell szállni azért, hogy Magyarország és Horvátország közös kormányt alakítson, amelynek ügyelnie kell arra, hogy a két ország (magyar és horvát) alkotmánya és törvénye sértetlenek maradjanak. Ez a helyzet addig tartson, amíg a törökök és a velenceiek által elfoglalt horvát területek vissza nem kerülnek anyaországukhoz. Addig a hat megye (Zágráb, Varasd, Kőrös, Verőce, Pozsega és Szerém) elfogadja a magyar kormány fennhatóságát, s a közös ügyekben alávetik magukat a többség szavazatának, de úgy, hogy ezzel a Horvát Királyság külön érdekeit ne sértsék. A követutasítás (instructio) kitért még a protestáns kérdésre is, amelyet illetően a követeknek a régi horvát törvényekhez kellett ragaszkodniuk, amelyek nem engedték meg a tulajdonjog megszerzését a protestánsok számára. Ezzel a programmal utazott a június 6-iki Budán összehívott országgyűlésre Skerlecz Miklós, mint felsőtáblai követ, valamint Bedekovich Ferenc és Skerlecz Ádám (Miklós unokaöccse), Zágráb megyei alispán, mint alsótáblai követek. A “testvérként” érkező horvátokat igen szívélyesen fogadták fővárosunkban, mit sem sejtve arról, hogy az országgyűlés második ülésnapján megkezdődik az évtizedekig elhúzódó horvát-magyar közjogi vita. Ugyanis az országgyűlési alsótábla június 11-én határozott arról, hogy tárgyalásait magyarul folytatja, magyarul vezetik az országgyűlési naplót, és nyelvünkön küldik üzeneteiket a felsőtáblához, s törvényben kívánták iktatni, hogy a közügyeket -a latin használatát továbbra is megengedve- magyarul is lehessen intézni. Ez a döntés mindkét alsótáblai horvát követ ellenséges reagálását váltotta ki. Ők az országgyűlésen, mint a magyarokkal egyenrangú fél léptek fel. Közjogi elméletüket a Pacta Conventá-ra építették, mely szerződést állítólag Kálmán király és a horvát nemesség kötött Könyves Kálmán horvát királlyá való megkoronáztatása előtt. E felfogás szerint Horvátország és Magyarország a Szent Korona egyenjogú tagjai, szövetséges királyságok (socia regna), önállóan intézik belügyeiket, míg a közös ügyeket megegyezéssel és királyi szentesítéssel rendezik el. Ezzel az elmélettel szemben állt a magyar oldal az egységes területű, egységes törvénykezésű, és egyetlen hivatalos nyelvű ország elvét képviselve. Tehát a horvátok föderalizmust, a magyarok pedig központosított nemzeti államot kívántak.
1790. június 11-én új korszak kezdődött a két nemzet viszonyában, a közjogi küzdelmek évtizedei következtek. A magyar nyelv bevezetése ellen nemcsak a horvát ajkú követek, hanem maga -az egyébként magyar származású- horvát bán, Erdődy János is felszólalt, mivel a javaslatban Horvátország közjogi sérelmét látta, mert “ezzel az egyik ország a másiknak törvényt akar szabni”. Érdekes volt a zágrábi püspök Verhovacz Miksa (Maksimilijan Vrhovec) érvelése. Ő ugyanis rámutatott arra a tényre, hogy a magyar nyelv bevezetése a horvát nemeseket megfosztaná a hivatalviseléstől. Miskolczy Gyula A horvát kérdés és a délszláv állam gyökerei. A közjogi vita című munkájában magyarázatot adott a kérdésre, hogy miért éppen a nyelvügyi kérdésben szálltak szembe a horvát rendek a magyarokkal. “Az arisztokratikus társadalmi berendezkedés mellett, mikor a politikai életben csupán a kiváltságos rendeknek volt meghatározó szerepük, a Magyarországon élő nemzetiségek nem tudták, de nem is akarták feltartóztatni “Hungáriá”-nak “Magyarországgá” válását, hiszen a nemes akár tót, akár német, akár rutén volt az anyanyelve, magyar nemesnek érezte magát. Kifejlett nemzeti öntudata, önálló államiság által védett nemzeti érzése csak a horvátoknak volt.” A nyelvi kérdés mellett a magyar-horvát közjogi vita másik pontja a protestáns kérdés volt. A horvát követek kitartottak amellett, hogy Horvát-Szlavónországban fenntartsák a katolikusok kizárólagos földtulajdonlásra vonatkozó törvényeket. A vita nem fajult el, mivel a magyar rendek között sem létezett egység, mert az országgyűlés alsóházának két (túlnyomó részben katolikus) dunai kerülete ragaszkodott a katolikus vallás előjogához, és a protestánsokat csak “bevett”, nem pedig egyenjogú felekezetnek tekintették. Így a vallási kérdésből végül is nem lett magyar-horvát vita. Ezt követően a protestáns vallású követek megjegyezték, hogy az 1741:XLVI. tc. nem vonatkozott “Szlavónia némely részeire” (ti. Pozsega, Verőce és Szerém megyékre), mert azok régi magyar megyék voltak. Ezzel kapcsolatosan a vallásügyből területi kérdés alakult ki, azaz “Alsó-Szlavónia” hovatartozására tért ki.

1791. március 12-én a király szentesítette az 1790. évi törvényeket. A VI. t.c. „Hogy az ország szent koronája Budán őriztessék” elrendelte a Szent Korona őrzését Budán. A „Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségéről” című X. t.c. kimondta, hogy Magyarország szabad és független állam, amely csak saját törvényei szerint kormányzandó. A XII. t.c. „A törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról” szerint a törvényhozás joga a királyt és az országgyűlés együttesen illette meg: a király biztosította a rendeket, hogy nem fog pátensekkel és rendeletekkel kormányozni. „Az országgyűlések időszakos tartásáról” szóló 1790:XIII. t.c. előírta, hogy az országgyűlés háromévenként tartandó. A nyelvkérdéssel kapcsolatos XVI. t.c. „Hogy a nyilvános ügyek intézésére idegen nyelv ne használtassék, a magyar nyelv pedig megtartassék” szabályozta a magyar nyelvi tanszékek felállítását a gimnáziumokban, az akadémiákon és az egyetemen, és elrendelte, hogy a kormányszékek nyelve egyelőre még a latin marad. Az 1790: XXVI. t.c. „A vallás ügyéről” biztosította a protestánsoknak a szabad nyilvános vallásgyakorlatot, templom- és iskolahasználatot. Katolikus részre stólát nem kellett fizetniük, hivatali kinevezéseknél a vallás nem jöhetett tekintetbe, a protestáns vallásra való áttérést be kellett jelenteni a királynak. A vegyes házasságokban: ha az apa katolikus, minden gyermek az ő vallását követte, ha az anya katolikus – a lányokat katolikus vallásban kell nevelni. A törvénycikk 14. pontja kimondta: „Már föntebb ki lett jelentve, hogy az evangélikusok ezen jogai egyedül Magyarország határain belül bírnak érvénnyel: minélfogva Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok helyhatósági törvényeik további használatában meghagyatnak, és így azon országok határain belül az evangélikusok sem jószágok bírására, sem akár nyílvános, akár magánhivatalok viselésére nem képesek: szabadságukban maradjon azonban az ágostai és helvét hitvallásu evangélikusoknak azon országokban is a törvény rendes utján visszakövetelniök ősi ingatlan jószágaikat, melyekre ha valamely birtokjogot nyernek, Ő felsége föntartja magának kártalanításukról gondoskodni: azonkívül azon Alsó-Szlavóniában fekvő, részint ágostai, részint helvét hitvallást követő néhány falu ezentúl is nemcsak hogy semmiképpen ne háborgattassék, hanem szabad vallásgyakorlatukban oly módon, amint jelenleg élnek, továbbra is meghagyassanak: végül kereskedés vagy gyáripar végett szabad legyen mind a két hitvallású evangélikusoknak bérleti jogon, de minden akár nemesi, akár polgári telek tulajdona nélkül, ugyanott lakniuk”.

A horvátok kérésére jött létre az 1790: LVIII. t.c. „A magyar királyi helytartó-tanács hatáskörének Dalmát-, Horvát és Szlavonországokra kiterjesztéséről” , amely így szól: „A Mária Terézia jámbor emlékezetű felséges apostoli királyasszony által Dalmát-, Horvát- és Szlavonországokban felállított királyi tanács már különben is eltörültetvén s mivel azonközben az országok vármegyéi minden politikai utasítást a magyar királyi helytartótanácstól kaptak: azért Ő szent felsége kegyelmes jóváhagyásával határoztatik, hogy ezeket az előbb említett királyságok vármegyéi továbbra is az imént nevezett magyar királyi helytartótanácstól kapják, valamint hogy ugyanezen tanács kebelében s általános hivatalnoki állományában azon országokból való egyének igazságos arányban alkalmaztassanak. Továbbá azon országok bánjának, midőn ott megjelenhet, méltóságát megillető ülési és szavazati jog adassék: azon országokat különlegesen illető tartományi ügyeik ezentul is az előleges királyi jóváhagyással tartandó általános gyűléseiken tárgyaltátván.” Az 1790:LIX. „Horvátországnak és a felső szlavonországi három vármegyének adóügyét a magyar országgyűlésen kell tárgyalni” című törvénycikkben a magyar országgyűlés elhatározta: „Ő szent felsége kegyes jóváhagyásának hozzájárulásával az is végeztetett, hogy ezentul Horvátország és a felső-szlavonországi három vármegyének, úgymint Zágráb, Kőrös és Varasd vármegyének adója mindenkor a magyar országgyűlésen, de Magyarország adójától elkülönítve tárgyaltassék, és ezentúl a magyar országgyűlésen kívül ne lehessen azt szaporítani.”

Az utóbbi két törvénycikk közül az LVIII. a horvát megyéket a magyar helytartótanács ellenőrzése alá helyezte, az adó kérdése azonban valójában függőben maradt. Az LIX. t.c. nem törölte el, de nem is erősítette meg azokat a törvényeket, amelyek Horvátország féladó-fizetéséről rendelkeztek. Efféle megoldások alapján aligha lehetett elfogadni a horvát közjogi álláspontot. Nem is csoda, hogy a horvát jogtörténészek éppen az 1790:LVIII. és LIX. t.c.-t igyekeztek „megmagyarázni”. A XX. század egyik legjelentősebb horvát jogtörténésze, Ferdo Čulinović e két sarkalatos törvénycikkről azt állította, hogy a szábor a pozsonyi országgyűlésre csak „átruházta” a megyék igazgatását és az adóügy tárgyalását. A Magyar Törvénytárban az 1790. évi LVIII. t.c.-vel kapcsolatban a következő megjegyzés olvasható: „E törvénycikk elvi jelentősége abban állt, hogy egyik bizonyítéka annak, miszerint Horvát-Szlavonországok legfőbb igazgatása mindenkor a magyar legfőbb hatóság hatáskörébe tartozott”.

Mivel a horvátok az 1790. évi országgyűlésen lemondtak némely jogukról és azokat a Magyar Királyi Helytartótanácsra bízták, így a bán és a szábor elveszítették addigi széles jogkörüket.  A történtek miatt sokan elégedetlenkedtek Horvátországban, de főként az udvar által ellenőrzött, nagy részben szerbek lakta Katonai Határőrvidéken alakult ki magyarellenes hangulat. A kirobbant magyar-horvát közjogi polémiának az udvarban ekkor még nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, de az évek során egyre nagyobb vita alakult ki a magyar nyelv és a protestáns vallás kérdése mellett, még a Fiume és “Alsó-Szlavónia” hovatartozásáról is. Amint 1809-ben Metternich herceg első miniszter lett, azonnal a horvát politika pártfogójává vált, de természetesen nem annyira a horvátok jogai érdekelték, hanem a magyar nemzeti állam kiépítését akarta meggátolni.

Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense