Szlavónia kérdése
A XVI. században Horvátország területe jelentős változásokon ment keresztül. A török hódítások következtében nagy területek vesztek el, emellett a tengerparton Velence tovább terjeszkedett. A bécsi udvar a még keresztény kézen maradt területén egy védelmi vonalat létesített Katonai Határőrvidék néven (Vojna krajina), így csak Zengg és Fiume-Modrus vármegyék alkották a polgári Horvátországot, amíg a középkori Szlavóniában Zágráb, Kőrös és Varasd megyékre szorítkoztak a horvátok. A többi horvát lakta terület a pozsegai és szerémi szandzsákok alá tartozott, majd a török kiűzése után Horvátország és Szlavónia területéhez került a négy keleti vármegye (Pozsega, Verőce, Valkó és Szerém). Mivel az eredeti Horvátország területe szinte “eltűnt”, s a lakosság az ország északi térségébe húzódott, így Horvátország nevét Szlavónia kezdte fölvenni, azaz Zágráb, Varasd és Kőrös megyék. A Katonai Határőrvidék idegen (német) hatóságai, melyek nem ismerték a helyi viszonyokat, csakhamar átvették ezt az elnevezést, mely így Bécsben is közhasználatra került. Az egykori Szlavónia (Zágráb, Varasd és Kőrös megyék) fölvette tehát Horvátország nevét, amíg a “Szlavónia” elnevezést négy korábban Magyarországhoz tartozó keleti megye vette át. Azokat Mária Terézia királynő 1745-ben visszaállította és egyesítette Horvátországgal. Az 1746. évi rendeletével a királynő a négy megye területéből kihasította a bródi, gradiskai és péterváradi határőrvidéket, a megmaradt részt -Valkó megye eltörlésével- három vármegyére osztotta, és ezeket a bán hatósága alá adta. Ezt követően több mint egy évszázadon keresztül tartott a közjogi vita “Alsó-Szlavónia” hovatartozásáról, melyet a magyar rendek a fenti néven nevezték a horvátok pedig csak Szlavóniának.
Az 1751. évi pozsonyi országgyűlésen Verőce megye alispánja, Spisics Antal (Antun Špišić Japranski) azt javasolta, hogy a három szlavón vármegye is küldjön követeket a magyar országgyűlésre, mint ahogyan azt a magyar vármegyék tették. Szerinte ugyanis az említett három zsupánság amúgy is a magyar megyék mintájára épült, az adót is a magyar vármegyékhez hasonlóan fizette, és ugyanúgy fogadta a helytartótanács intézkedéseit. Végül az 1751:XXIII. tc. “Hogy Szerém, Verőce és Pozsega vármegyék ezentúl az országgyűlésekre meghívassanak” kimondta “hogy Szerém, Verőce és Pozsega vármegyék ezentúl az országgyűlésekre meghívatván, az ország többi vármegyéi között újólag ülés- és szavazatjogot élvezhessenek, egyebekben Magyarországnak és a bánnak joghatósága épségben maradván”. Ez a törvénycikk látszólag megoldotta “Alsó-Szlavónia” kérdését, amely azonban az 1790-1848. évi országgyűléseken sok heves vitát váltott ki a magyar és a horvát követek között. A magyar politikai életben és az országgyűlési nyomtatványokban Szlavóniát 1868-ig “Tótországnak” nevezték, a Tóth családnév eredetileg a szlavóniai emberekre vonatkozott, és csak később tért át a szlovákok megjelölésére.
A szlavón kérdés végleg az 1868. évi horvát-magyar kiegyezéssel oldódik meg, amikor az említett három vármegye Horvát-Szlavón- és Dalmátország területének ismertetett el.
Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense
