A magyar-horvát állami közösség a horvát-magyar kiegyezésig VII.
2015/12/28 08:00
840 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az 1830-as években a horvátok egy része - Magyarország hegemóniájától tartva és az önállóságukat féltve -, szimpatizált a pánszláv eszmével, amely a XVIII. század végén bontakozott ki.

Az illír mozgalom

Az 1830-as években a horvátok egy része - Magyarország hegemóniájától tartva és az önállóságukat féltve -, szimpatizált a pánszláv eszmével, amely a XVIII. század végén bontakozott ki. Lényege az volt, hogy a szlávok egymás között kevésben különböző, egy nyelvet beszélő népközösséget képeznek. A horvátoknál a szláv eszme elsősorban a Grazban tanuló Ljudevit Gaj (Gáj Lajos), a görögből elhorvátosodott Dimitrije Demeter (Demeter Dimitria), a horvátországi szerb Mojo Baltić (Baltics Mózes), a magyar ősöktől származó Ljudevit Vukovinović (Farkas Lajos), a szlovén Fran Kurelac (Kurelac Ferenc), valamint a horvát származású Vjekoslav Babukić nyelvész (aki tanulmányainak egy részét Szegeden végezte a piaristáknál) fiatal értelmiségiek révén került a nyilvánosság elé. A Gaj által kezdeményezett illír mozgalom (később horvát nemzetinek nevezték el) kulturális téren indult, majd politikai programmá alakult át. Az illír név megválasztása nem volt véletlen, hiszen eredetileg az illír törzsek lakták azokat a területeket, melyekre később a déli szlávok letelepedtek. 1830-ban Gaj kiadta első jelentősebb művét Kratka osnova horvátsko-slavenskoga pravopisanja (A horvát-szláv helyesírás rövid alapelvei) címmel. A könyv Budán jelent meg, és a cseh példára megreformált horvát helyesírást rögzítette. Gaj elsősorban a szlovénok lakta területekre kívánta kiterjeszteni csírájában levő mozgalmát, abban a tudatban, hogy a szlovénok a horváthoz legközelebbi nép. Ám a helyesírás rögzítésének másik célja az volt, hogy a szintén katolikus szlávok -lengyelek és csehek- is olvashassák a horvát könyveket. Idővel az illír mozgalom a kulturális, irodalmi és nyelvi térről a politikai területre tért át, főleg miután Draskovich János (Janko Drašković) gróf a Disertatia iliti razgovor című művében összegezte a politikai nézeteit. Politikai programjának fő pontjai voltak: Horvát-Szlavónország egyesülése Dalmáciával, a Katonai Határőrvidékkel és Bosznia-Hercegovinával, valamint a szlovénok lakta Stájerország, Krajna és Karinthia területeivel, amely térségben a horvát szolgálna hivatalos nyelvként. Vannak akik ezt “nagyhorvát” és nem illír programnak tekintik, mivel Draskovich gróf kizárólag a horvát és szlovén területek egyesítését tűzte ki célul, míg az illír mozgalom a déli szlávok közeledését szorgalmazta.

A horvát nemzeti eszme ébredése 1832 évéhez fűződik, amikor Zágrábban (1832. november 11-én) összeült a szábor, majd annak megnyitása után Wlasits Ferenc báró, horvát bán alkapitánnyá nevezte ki Rukavina György (Juraj Rukavina Vinovgradski) tábornokot, aki köszöntő beszédét a rendi gyűlés nagy éljenzése mellett horvát nyelven mondta el. Ez volt az első alkalom, hogy a száboron horvátul szólaljanak fel. A bécsi kormány engedélyével 1835-ben megjelent Gaj Lajos szerkesztésében Zágrábban a Novine horvatzke nevű horvát politikai lap, illetve annak irodalmi melléklete, a Danicza Horvatzka, Slavonzka y Dalmatinzka. Az első horvát nyelvű politikai lap 1835. évi számában megjelent Antun Mihanović költő Horvatska domovina (A horvát haza) című verse, mely a mai horvát himnusz szövege. A lap 1836. január 1-től Ilirske narodne novine címmel jelent meg, és az illír mozgalom szócsöve lett. A horvát közvéleményben erősödött a szlávság iránti vonzódás, és egyúttal a magyaroktól való elhidegülés. Gaj Lajos szerint “Illíria” magába öleli Horvát-Szlavónország és Dalmácia mellett Isztria, Karinthia, Görc, Krajna, Stájerország, Ragúza, Bosznia, Hercegovina, Montenegro, Szerbia, Bulgária és Dél-Oroszország területét. Mivel a déli szlávok legnagyobb része (Szlavónia, katonai határőrvidék, Ragúza, Hercegovina, Szerbia, Montenegró) a što nyelvjárást beszélte, így Gaj a Zágráb-környéki kajkáv helyett az előbbit használta lapjában azzal az indokkal, hogy Dubrovnik horvát költői már évszázadokkal korábban világirodalmi jelentőségű költeményeket alkottak a što nyelvjárásban.

Annak ellenére, hogy az illír mozgalom magas célokat tűzött ki maga elé, a várt siker elmaradt. Gaj nem tudta megnyerni a Monarchián belül élő, nyugati kultúrához tartozó, katolikus vallású, hasonló nyelvet beszélő szlovénokat, a szerbek (Szerbiában, és nem Ausztriában és Magyarországon) pedig még kevésbé fogadták el az illírizmust, főleg azt nem, hogy Illíria központja Zágráb legyen. A szerbek ugyan nem zárkóztak el egy délszláv állam létrehozásától, de abban a vezető szerepet maguknak szánták, az “illír“ helyett pedig javasolták a délszláv (jugoszláv), vagy inkább a szerb elnevezés használatát. Gajék ugyan kudarcot vallottak ugyan a politikai terén, de az illír olvasókörök megszervezésével és az anyanyelvű irodalmi munkásság támogatásával a kulturális pályán a mozgalom eredményes volt. 1839-ben Kukuljevics János drámáját mutatták be Sziszeken, mint az első horvát nyelvű színházi előadást, majd Zágrábban létrejött a horvát színtársulat is. Az addig német nyelven és kultúrán nevelkedő horvát értelmiség végre lehetőséget kapott saját nyelve használatára és alkalmazására a kultúra minden terén.

Az illíreket nem zavarta az a tény sem, hogy a “közös” nyelvet a szerb nyelvész és népkutató, Vuk Stefanović Karadžić “szerbnek“ nevezte, de ez ellen síkra szálltak a délszláv összefogást ellenző és a magyar-horvát alkotmányosság fenntartása mellett kardoskodók. Ők azt állították, hogy a nyugati civilizációhoz tartozó katolikus horvátok és az ortodox vallású és a keleti kultúrájú szerbek nyelveik hasonlósága ellenére távol állnak egymástól. Az illír mozgalom eredményezte a horvátság két pártra való szakadását: a magyarbarát politikát támogató nemesek 1841-ben létrehozták a Horvát-Magyar Pártot (Horvatsko-Vugerska stranka), amely a Magyarországgal való szoros államközösség elvét hirdette, amíg az értelmiségiek az illír mozgalom körül tömörültek. Egyik tábornak sem volt ekkor még kitűzött politikai programja és szervezete, viszont mindkét oldalon kialakult a vezető réteg. Az illírek által “magyaron” (“elmagyarosodottak”) pártnak gúnyolt Horvát-Magyar Pártot a testvérpár, Rauch Levin és György (Levin, Juraj Rauch) bárók, Joszipovics Antal (Antun Josipović), a túrmezei (turopolje) kisnemesek ispánja és Erdődy János gróf vezették. Fő támogatóik a konzervatív, magyarbarát arisztokrácia és a túrmezei bocskoros nemesség voltak. A Horvát-Magyar Párt mindenekelőtt az illírizmus ellen lépett fel, tiltakozott az “illír” név, valamint az “oláh” (értsd szerb) što nyelvjárás használata ellen, és síkra szállt a “tiszta” horvát név és nyelv (kaj nyelvjárás) megőrzése miatt. Ellenezte a délszláv egységet támogató programot, s a pánszláv izgatást tartotta a horvátországi bajok fő forrásának. Mivel az illírek olvasóköröket szerveztek, és azokban ténykedtek, az ellentábor létrehozta Zágrábban a Casino-t, és abban tömörült. A magyarbarát pártiak szorgalmazták a magyar nyelv hivatalos és oktatási nyelvvé való elfogadását, valamint azt is, hogy a három horvát megye (Zágráb, Varasd és Kőrös) is -a magyar és szlavón megyékhez hasonlóan- közvetlenül küldjön két-két követet a magyar országgyűlésre. A délszláv irodalomban a “magyaronokat” azzal vádolták, hogy nem volt bennük nemzeti öntudat, amíg az illírek “erős szláv érzelmükkel” elősegítették Horvátország önállósodását. Pedig az igazság éppen ellenkező: a magyaronoknak igenis tudatában állt horvát nemzetiségük és a magyar-horvát államközösség fennmaradásának szükségessége.

Az Illír Párt viszont egy Magyarországtól elkülönített, független politikai-területi egységet kívánt létrehozni, amelyben Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a Katonai Határőrvidék és Fiume egyesülnének. Emellett kulturális egységet terveztek megvalósítani a bosznia-hercegovinai horvátokkal, valamint a szlovénekkel és a szerbekkel, s mindenekelőtt egy közös „illír” irodalmi nyelvet. Az illírek támogatói főleg a polgári származású értelmiségiek és a középnemesség voltak, de néhányan, mint Draskovich gróf és Kulmer báró az arisztokráciához tartoztak.

Mivel a Dráván túl egyre erősödtek az indulatok, a király Haller Ferenc erdélyi grófot nevezte ki horvát bánná azzal a feladattal, hogy rendezze a horvátországi helyzetet. Az uralkodó -Haller bán javaslatára- 1843-ban betiltotta az illír nevet és jelképeket, így az “illír nyelv”, “illírizmus”, “Illíria” és az “illír címer” (félhold és hatágú csillag) használata háttérbe szorult, ugyanakkor a király ígéretet tett arra, hogy továbbra is védeni fogja a horvátok municipális jogait. Gaj Lajos lapja megváltoztatta a nevét, és Narodne novine (Népújság) név alatt jelent meg, amíg az Illír Párt Nemzeti Párttá (Néppárt, Narodna stranka) alakult át, és folytatta ténykedését. Az illírek és a “magyaronok” viszonya annyira elmérgesedett, hogy a két párt hívei 1843. december 9-én Zágrábban fegyveresen összecsaptak, aminek következtében két ember életét vesztette. A kibékíthetetlen felek még keményebben egymásnak estek 1845. július 28-án és 29-én, miután a Zágráb megyei tisztújításon -a túrmezei bocskoros nemesség szavazatainak is köszönhetően- a Horvát-Magyar Párt aratott győzelmet. Alispánnak a magyarbarát Zsuvics Józsefet (Josip Žuvić) választották, aki később a horvát-magyar kiegyezésben oroszlánrészt vállalt. Az elégedetlen illírek az eredményhirdetést követően elindultak a Szent Márk térről (akkoriban Zágráb fő tere), amikor a magyarbarát Ferich Tádé (Tadija Ferić) házából egy lövés dördült el (vélhetően ünneplésből). Ezt követően az illírek megtámadták a házat, és a kibontakozott harcnak csak a katonaság tudott véget vetni, miután parancsot kapott, hogy lőjön a tömegbe. Az összecsapásnak 17 halálos áldozata volt és nagyszámú sebesültje. A választási eredmények arra ösztönözték az illírek vezetőit, hogy a túrmezeiek egyéni szavazati jogának megszüntetését követeljék, mert azok nélkül a Horvát-Magyar Párt nem szerezhetett többséget a vármegyében.

Küzdelmük sikeres volt, mert a bán és az udvar elrendelték, hogy a turpoljeiak csak egy közös szavazattal rendelkeznek, így az utolsó horvát rendi gyűlésen (1847. október 18-án) az illíreké volt a döntő szó. Ennek eredménye lett a délszláv érzelmű, ám elsősorban a császárhoz hű katonai határőrvidéki ezredes Jellasics József báró báni kinevezése, aki népszerű volt a szerbek körében is. Az akkori hangulatról sokat elmond az a tény is, hogy Jellasics volt az egyetlen bán, akit tisztségébe nem a zágrábi katolikus püspök, hanem a karlócai pravoszláv (szerb) pátriárka, Rajacsics József iktatott be.

Május 18-án Jellasics bán választásokat írt ki Horvát-Szlavónországban és a Katonai Határőrvidéken, és bár az uralkodó megtiltotta a június 5-ére összehívott szábor megnyitását, a bán nem engedelmeskedett neki. Sőt június 2-án bejelentette, hogy nem fogadja el a király rendeletét, amely szerint Batthyány miniszterelnökkel kellett volna találkozni. A június 5-iki szábor felállította a Báni Tanácsot, elfogadta a jobbágyfelszabadítást, a Magyarországgal és Ausztriával való kapcsolatot pedig föderációként kívánta átrendezni. A horvát szábor ekkor hivatalos nyelvvé nem a horvátot, hanem a “nemzet nyelvét” mondta ki, hogy a “horvát” elnevezéssel ne bántsa meg a horvátországi szerbeket, mivel a császár -Jellasics kérésére- engedélyezte a katonai határőrvidék képviselőinek megjelenését a száboron, és azok jelentős része szerb nemzetiségű (és érzelmű) volt. A történtek után V. Ferdinánd június 10-én felfüggesztette tisztségéből a bánt, de ezt a szábor érvénytelennek nyilvánította, majd június 29-én diktatórikus hatalommal ruházta fel őt. János főherceg közvetítésével a magyar-horvát (szerb) fegyveres összecsapás előtt Jellasics és Batthyány között találkozóra került sor Bécsben, de a két országfőnek csupán annyiban sikerült megegyezniük, hogy mindkét fél vonja vissza csapatait a határvonalról (amely Dráva folyó partján húzódott meg, de a bán “sajátjának” tartotta a későbbi Szerb Vajdaság területét is). A horvát bán -az udvar bátorításával- követelte, hogy a magyar kormány mondjon le a pénz- és hadügy irányításáról (azok egyesüljenek a bécsi központi kormányban), valamint ismerje el a szerbek autonómiáját, Horvát-Szlavónországnak teljes belügyi függetlenséget biztosítson, és fogadja el a horvát nyelv használatát, még a magyar országgyűlésen is. A fegyveres összecsapás fenyegetésének hatására a magyar minisztertanács augusztus 27-én azt a határozatot hozta, hogy javasolni fogja -a magyar korona felségjogainak fenntartása mellett- Horvátország teljes autonómiájának elismerését, de az elinduló lavinát azonban már nem lehetett megállítani.

Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense