Horvátország különállása
A magyar-horvát államközösség kezdetétől a magyar „alkotmány” kiterjedt Horvátországra is, ám a horvátok ugyanakkor megtartották a belső önkormányzatukat. A Háromegy Királyság (mármint Horvát-Szlavón-és Dalmátország) különállását biztosító jogokat „horvát municipális jogok” cím alatt foglalt össze Kukuljevics János (Ivan Kukuljević Sakcinski) a XIX. században. A 14 tételből álló municipiális jogok közül elsőként kiemelkedik, hogy a Dalmát-Horvát-Szlavón Királyság a magyar korona elkülönített része, és mint ilyen saját törvények és szokásjogok által igazgatható. A Háromegy Királyságban a király után a bán következett, aki az igazgatást a száborral együtt végezte. A szábornak joga volt saját törvényeket alkotni, melyeket a király elé terjesztett szentesítés végett. A szábor választotta a főkapitányt, az ítélőmestert (protonotarius), és korábban javaslatokat tett a betöltendő báni méltóságra. 1790-ig az adókat szabta ki, és jogosult volt az újoncajánlásra. A horvát szábor képviselve lett a magyar országgyűlésen, de nem, mint a magyar vármegyék, hanem mint külön királyság két követ (oratores, nuncii regni) és az ítélőmester által. Külön fellebbviteli bírósága volt, a báni szék, amelytől korábban csak a királyi kúria elé lehetett fellebbezni. Horvátországban csak fél adót kellett fizetni. I. Lipót rendelete és az 1741:XXXXVIII. t.c. alapján nem kellett szállást adni a katonaságnak. Az insurrectio és a hadsereg Horvátország belügyének számított, jogában állt olcsó tengeri sót vásárolni, szabadon döntött a vallásügyi kérdésekben és a hivatalos nyelvről.
A magyar és a horvát közjogi vita tehát 1790 és 1848 (majd később a kiegyezésig, vagyis 1868-ig) Horvátország jogainak terjedelméről szólt, nevezetesen arról, hogy ő valóban perszonális unióban állt-e Magyarországgal (a horvát álláspont), vagy csupán Magyarország része volt (magyar álláspont). A két ország historiográfiában az egyik legvitatottabb kérdés az miként jött létre a magyar-horvát államközösség, pontosabban, hogyan és milyen jogcímen kerültek Horvátország trónjára Szent László és Kálmán királyok. A horvátok szerint Könyves Kálmán ugyan legyőzte a horvát királyt, de nem hódította meg Horvátországot, hanem örökösi joga alapján foglalta el a horvát trónt.
Ezzel a nézettel szemben a magyar felfogás szerint Horvátország 1102-től Magyarország meghódított része volt. A horvát szakirodalomban cáfolják a magyar állítást kérdezve, hogy ha hódításról lett volna szó, akkor miért nem csatolta Könyves Kálmán Horvátországot Magyarországhoz, illetve miért nem koronáztatta meg magát miután legyőzte Petar horvát király seregét, hanem öt évet várt. Véleményem szerint ez azért történt, mert egyrészt az 1089 óta tartó trón körüli viszályok kimerítették a horvátokat, akik nem tudtak megegyezni új királyuk személyéről, másrészt pedig a magyar királynak támaszt kellett találni Horvátország főurai körében, hiszen csupán a seregre támaszkodva nem tudta volna hosszasan uralni az országot. Ezért Kálmán megígérte a horvátoknak, hogy tiszteletben tartja a Horvát Királyság jogait és államiságát. Ennek fejében Tengerfehérvárott megkoronáztatta magát külön horvát-dalmát királlyá, amely cselekmény nem csak az elfoglalás ünnepélyes proklamálása lehetett, -habár Kálmán kétségtelenül tudatni akarta a horvátokkal és a szomszéd államok uralkodóival, valamint Álmossal is, hogy ő lett az ország királya -, hanem bizonyára a magyar király ezzel ténylegesen magára vállalta a horvát királyi címmel járó összes jogot és kötelességet. Az egymással szemben álló horvát zsupánoknak és bánoknak, akik közül egyik sem érezte magát eléggé erősnek ahhoz, hogy pályázzon a trónra, talán az idegen ajkú Könyves Kálmán volt ekkor a legelfogadhatóbb uralkodó. Nem kell elfelejteni azt sem, hogy Kálmán személyében igen erős király lépett a horvát trónra, aki képes volt megvédeni az országot a külső támadásoktól.
A korábbi historiográfiában (főleg Magyarországon) fölmerült az a kérdés, hogy melyik koronával koronáztatta meg magát Kálmán horvát-dalmát királlyá. Erre utaló bizonyítékot nem tudunk fölmutatni. Valószínű azonban, hogy a pápától kapott királyi jelvényeket – kardot, jogart és koronát – Zvonimir halála után a horvátok nem adták vissza, ezért jogosan feltételezhetjük, hogy a koronázás Zvonimir koronájával történt. Könyves Kálmán a fiára, Istvánra is átruházta a királyi jogokat, ami Nada Klaić szerint később is jellemző volt, tehát az Árpád-házi királyok „a rendezetlen örökösödési sorrendben külön horvát koronával koronáztatták meg fiaikat (utódaikat).” Ez a szokás addig maradt fenn, amíg az örökösödési rendszer nem állandósult, tehát IV. Béláig. Az ifjabb királyság intézménye főleg a Dráva-Száva közötti részen (Szlavónia) állandósult. Ifjabb királyként Szlavóniában regnált a későbbi IV. Béla (1220-1226. között), majd Kálmán (1226-1241), István (1246) és Béla (1261-1269) álltak hercegként a tartomány élén.
A felsoroltak alapján a jogtörténészek pro et contra állást foglalnak valamelyik felfogás mellett. Az alapján, hogyan és milyen oknál fogva foglalták el a magyar királyok a horvát trónt, mondhatjuk ki, hogy Horvátország „meghódított rész” volt-e vagy „perszonális unióban” állt Magyarországgal. Megítélésem szerint Horvátország nem volt meghódított rész, hiszen a magyar királyok a rokonsági kapcsolatokra hivatkozva foglalták el a horvát trónt, úgyszintén meghagyták érintetlenül (legalábbis a kezdetben) a horvátok állami-, és jogrendét. A magyar királyok nem tartózkodtak Horvátországban és Dalmáciában, hanem az uralkodást a király az általa kinevezett bánon keresztül gyakorolta. Azonban az is kétségtelen, hogy a magyar király fegyveres erővel szerezte meg a horvát trónt, Horvátország része volt a Magyar Királyságnak, külpolitikailag, illetve a nemzetközi viszonyok szempontjából pedig nem volt semmilyen szerepe. A külföld számára Kálmán királytól kezdve már csak Magyarország létezett, az állampolgárság is magyar volt.
Sem ebben a kérdésben, sem pedig a közjogi vita többi tárgyában – a magyar nyelv, protestáns kérdés, Szlavónia és Fiume hovatartozása – ügyében a horvát és a magyar rendek nem tudtak megállapodni. Az 1848. évi konfliktust követően a két nemzet 1861-ben ismét közeledett egymáshoz, minek eredménye lett az 1868. évi horvát-magyar kiegyezés.
Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense
