A magyarok ősi mesterségei
2013/12/19 08:00
1301 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A magyarság korai technikai leleményéről a régészet tudósít a legtöbbet. Főleg a fémipar termékeinek készítéséről vannak ismereteink, mert e tárgyak, anyaguknak köszönhetően időállóbbak, míg pl. a fatárgyak földbe kerülve elporladnak.

osimest-01 Nyílhegyek Beregszászról A jó fegyver és a jó taktika jelentette ebben az időben egy nép megmaradását, ezért a fegyverkovácsok mestersége stratégiai fontosságú iparnak számított. A kibányászott vagy felszíni gyeppvasércből gyűjtött vasból először vascipót készítettek. A kovács műhelyében kiolvasztotta a vasat, majd a tűzön hevítette. A vasak rúd alakban várták  a földolgozást. Hevítéssel, lehűtéssel és kovácsolással igen változatos formákat tudtak kialakítani.

A kovácsmesterség legfontosabb területe a fegyverkészítés volt. Az íj mellett leginkább az acélból készült szablyát használták eleink. A pengeacél többféle vasát gondosan összekovácsolták, többször edzették (azaz melegítették), majd hírtelen lehűtötték, ezáltal tágult, majd sűrűsödött az anyag. Az élét még külön is edzették. Kiemelkedően szép darabja e kézi remeknek az ún. Bécsi szablya, amelyet a Kunsthistorisches Museumban őriznek. Az enyhén ívelt egyélű szablya acélpengéje 2,9 cm széles, 75,8 cm hosszú, másik oldalán 49 cm-es fokéllel, kétoldalt lapján bemélyített vércsatornával. A markolat keresztvasát aranylemezzel vonták be, míg a fa markolatot rájabőrrel, amelyet szintén indás-palmettás aranylemezek díszítenek. A fából készült, fekete bőrrel bevont hüvelyt is aranylemezek ékesítik. Attila vagy Nagy Károly-kard néven ismeri –tévesen- a nyugati hagyomány a fegyvert, amely több mint fél évezreden át a német királyok és császárok koronázási díszkardjaként szerepelt, s 1794-ig Aachenben őrizték, 1801-ben került Bécsbe. Ez lehet az  a kard, amelyet Salamon királyunk anyja ajándékozott 1063-ban  Nordheimi Ottó bajor hercegnek. A 10. században, nagyfejedelmi műhelyben készülhetett a pompás szablya, egyedi példányként, a fejedelmi tulajdonos számára. A honfoglaláskori sírokból igen hasonló alakú, és díszítésű szablyák kerültek elő Geszteréden, Rakamazon és Tarcalon.

osimest-02 A bécsi szablya (úgynevezett Attila-kard) markolata és tokjának felső része Félelmetes fegyverünk volt még az íj. Fegyverkovácsok műhelyéből kerültek ki a vasból kovácsolt nyílhegyek. Változatos formájúra alakították ki. Többségük lapos, rombusz vagy deltoid alakú, voltak domborúan ívelt élű, négyzet metszetű, páncélszúró hegyes vagy vízi madarak lelövésére alkalmas fecskefarok-formájú nyílcsúcsok is. Ezeket vagy tüskéjük segítségével erősítették a nyílvessző furatába, ritkábban köpűsre kialakítva ráhúzták a nyílvessző végére. A kísérleti régészet bebizonyította, hogy a reflexíjból kilőtt nyílvesszők átütötték a korabeli páncélinget.

Honfoglaló iparosaink fontos nyersanyaga volt a fa. Az egyszerűbb famunkához minden férfiember értett, ők készíthették a különböző háztartási eszközöket: kanalat, teknőt, ők építhették a jurta vázát, s ők ácsolhatták a ládákat, amelyekben értékeiket tartották. Sajátos és rendkívül fontos startégiai szakmának számított az íjasmesterség. Az íj volt eleink alapvető, csatdöntő fegyvere, ezért különleges gondosságot és nagy szakértelmet követelt elkészítése. A legendás, és egykor egész Európában rettegett („A magyarok nyilaitól, ments meg uram minket!”) fegyver átlagosan 120 cm hosszú lehetett. Több rétegből ragasztották-préselték össze. Alapja a ruganyos fa- általában juhar. A markolat fáját és a karok fáját  - az íj szarvait – csapolással illesztették össze. Az íj markolatának oldalsó lapjára ellipszis alakú (12-16 cm hosszú), a karvégek hétoldalára  hosszúkás, húrbeakasztó kivágással kialakított (24-28 cm-es) szarvasagancsból hasított vagy marhabordából faragott szarulemezeket erősítettek, hogy fokozza a  szilárdságot és a lövés erejét. Az íj másik oldalára zsírtalanított és megpuhított állati inat ragasztottak föl, amelyet  szarvas vagy ló lábából metszettek ki. Ez növelte a rugalmasságot, lehetővé tette a károsodás nélküli, gyors egymás utáni  nyilazást. Az íj nyugalmi állapotban „C” alakban befelé hajlott.

Ellenkező irányban megfeszítve jellegzetes hármas görbületet vett föl. Rekonstrukciós próbák során kiderült, hogy íjaink hatótávolsága 300 m körüli lehetett. Az egykorú nyugat-európai íjak csak mindössze 150-re hordtak. A 9-10. századi páncélt vagy sodronyinget a megfelelő hegyű nyílvessző akár 50 m távolságból is, biztosan átütötte.

osimest-03 A bezdédi tarsolylemez Vörösréz, felülete aranyozott. Az életfa ágai középen görög keresztet ölelnek körül Famunka volt még a nyeregkészítés. A vadászat és hadviselés sikerét a nyereg is befolyásolta. A kardcsiszárok és íjasmesterek mellet a nyeregkészítő foglalkozása volt még kiemelkedő. Kizárólag fából készítették, vas alkatrészt nem tartalmazott. A két, ferde szögben álló, elől-hátul  egy –egy kápával áthidalt nyeregszárny a ló hátára csak egy-egy tenyérnyi darabon feküdt rá, itt rögzítették hevederrel, itt fűzték be a kengyelszíjat is. Az ívelt, kivágott kápák nem gátolták a ló gerincének szabad mozgását. Az elülső kápa nagyjából merőlegesen állt, míg a hátulsó szögben megdőlt a kényelmes ülést biztosítva. A két kápa között farbőr feszült, amelyre a nyeregpárna került. A nyeregszárnyakat elől a szügyelő, hátul pedig a farhám rögzítette. Az így elkészített nyereg szilárdan  „megült”  a ló hátán, semmilyen irányban nem csúszhatott el.

Honfoglaló eleinknél nemcsak fegyverkészítésre szakosodtak a kovácsok,  hanem a hétköznapi élet „békés” használati tárgyait is ők állították elő. Pl. a lant alakú csihólóvasat, amelyet szinte mindenki használt, mert kovakőhöz ütögetve szikrát csiholhattak tűzgyújtáshoz. A földművelés eszköze volt a kovácsolt ekepaucs, ásó, mely széles körben elterjedt.

osimest-04 Rekonstruált nyeregmaradványok Karos-Eperjesszög I. temető 52. sírjából; (famaradványok, ezüstlemezekkel díszítve) A honfoglalás korából legjobban az ötvösmesterséget ismerjük. Az ötvös szó az „önt” igéből származik, amely ismeretlen eredetű. Az ötvös kifejezés eredeti  jelentése: „formába öntő”. Az ötvösök egyik munkamódszere valóban az öntés volt, amikor egy öntőformából százával és ezrével is kerülhettek ki azonos darabok. A ruhadíszítő pitykéket, lószerszámvereteket kéregöntésel gyártotta  az ötvös. A másik munkamódszer a poncolás (domborítás) volt. Az ezüstlemezt a mester  egy tálban levő  meleg ötvösszurokra nyomta rá. A szurok kihűlése után a lemezre fölvázolta a rajzot, majd kalapáccsal és poncnak nevezett verőtövekkel (különböző alakú acélrudacskák)  domborította bele a mintákat a lemezbe. Tehát fonákjáról dolgozott. Miután elkészült a munkával, leolvasztotta a lemezt a szuroklapról, megtisztította, majd fordítva ragasztotta újra a szurokra. Így már a külső, látható oldal került felülre. Eldolgozta a hátsó domborítás egyenetlenségeit, a rajzot beleverte a poncokkal a felületbe, s a munka az aranyozással végződött.

Későbbi korokban  tovább tökélesedett az ötvösség technológiája. Kedvelt díszítőanyag lett  a zománc (fém-oxiddal színezett üveg). A munkamódszerek skálája is bővült: öntés, trébelés (kalapáccsal történő finom fémverés) forrasztás,  cizellálás. Utóbbi  a fémfelület vésővel reszelővel való hideg megmunkálása.

dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)