A szegediek nagyon szerették Tisza Lajost és már életében elhatározták, hogy tiszteletük és hálájuk jeléül emléket állítanak alakjának. A történet a kezdeti romantikus rész után viszont hamar drámába torkollott: az alkotó „belehalt a szoborkészítésébe.” Szegeden nem ez az első szobor, amely alkotója nem élhette meg műve avatását. Izsó Miklós sem élte meg a Dugonics szobor elkészülését. Ugyanez történt Fadrusz Jánossal is, hirtelen bekövetkező halála miatt, amit tüdővész okozott, meghalt mielőtt befejezhette volna az egész szoborcsoportot. A szobrász késett Szeged város megrendelésének elkészítésével, mert párhuzamosan több munkán is dolgozott: ekkortájt fejezte be a kolozsvári Mátyás szobrot, és a zilahi Wesselényi emlékművet is. A főalak, Tisza Lajos bronz figurája és a három mészkőből készült kubikosból kettőt még elkészített, de a harmadikat már Rollinger Gál Rezső fejezte be. Ha jól megnézzük, még láthatók is a különbségek a mellékalakok között. A kubikos munkások közül a bal szélső - aki éppen egy hatalmas követ húz a helyére-, valószínűleg Rollinger műve, ugyanis bántóan mások az anatómiai jellegzetességek. Kicsit elnagyolt, és arányaiban, megformálásában messze nem olyan magabiztossággal megoldott, mint a másik két figura.
Gróf Tisza Lajos szobra a szegedi Széchenyi téren
Az avatásra Fadrusz halála miatt végül csak 1904. június 12-én, Tisza Lajos Szegedre érkezésének negyedévszázados évfordulóján került sor. Lázár György hősies szoborállító polgármester egyik legszebb és legelső opusza. A szobor elhelyezését illetően sok lehetőség felmerült. A lebontott vár helyét természetesen mindegyik Széchenyi téri szobornál számításba vették elődeink. Szerencse, hogy a szoborelhelyezések mai képük szerint alakultak, mert így a Széchenyi tér olyan klasszikus ízű és megformálású szobrokkal lett megalapozva, és Szeged főterévé nemesítve, amelyek a mai napig megállják a helyüket. Méltó és illő módon immár a műemlék tábla is helyet kapott a szoborcsoporton, ami a klasszikus formálású művet kellő rangjába emeli.
A talapzat a kor ízlésének megfelelően narratív, tehát úgynevezett beszélő posztamens. Annak alsó részébe belesüllyesztve, az árvízi védművet építő kubikosokat látunk. A szobor nagyon érdekes abból a szempontból, hogy akkoriban a szituációba helyezett emlékművek idegenek voltak a kor szobrászatától. Ez nem is igazán tört utat később a hazai köztereken. Habár az emberek szeretik ezt a szép háromszög kompozíciós, gigantikus művet, azért van benne némi bizarr jelleg. Ez pedig a korabeli népeknek is szemet szúrt. A félig földbeásott alakok láttán, meglehetősen elszörnyülködtek, és valóban nehéz is ezzel megbarátkozni. Ez lehet talán intő példa a mindenkori emlékműkészítőknek, hogy csínján kell bánni a szokványostól eltérő megoldásokkal, még akkor is, ha ez indokoltnak látszik. Habár a szituáció miatt indokolt lehet a kubikosok megformálása, mégsem szerencsés a fél alakos megoldás. Furcsa, ahogy az alakok a földbe döngölve jelennek meg. A bronz főalak ezzel szemben nagyon korrekt, szép megoldás. A mérnökember nyugalmas kiállása, aki talán éppen a hatalmas erőfeszítéseket és nagy szellemi hátteret kívánó munkán mereng, miközben a folyó befejezetlen rakodópartjáról szemléli, ahogyan lejjebb a munkások dolgoznak. Ahogyan lenni szokott, a szobor felállításakor azonnal lábra kapott egy népi értelmezés: a bölcs nagyszakállú szegediek a szobrot látván azt mondták, hogy ez tökéletesen példázza az akkori állapotokat, miszerint „a nép az dolgozik, a gróf meg csak nézi.”
Dr. Tóth Attila
tanár, művészeti szakíró
