Deák Ferenc szobrával kezdődött el a hazai köztereken a törekvés, hogy a történelmi személyiségeknek legyenek emlékműveik, főleg ha azok kötődnek is a városhoz. A Széchenyi tér keleti felén, a bíróság épületének háttal állva, a nemzeti karakterű emlékszobrászat maradandó értékű alkotásaival találkozhat a nézelődő. Egy évtized termését csodálhatjuk meg: Széchenyi István, Vásárhelyi Pál és Tisza Lajos szobra mellett Deák Ferenc szobra a szegedi városimázs meghatározó eleme, habár korántsem a ma elképzelt lelkesedéssel fogadták a kortársak az emlékművet. A szobor alkotója Zala György, aki a kor legfelkapottabb, legünnepeltebb szobrásza volt. Az árvíz után dinamikusan fejlődő városnak valódi presztízskérdés is volt, hogy a legjobb szobrász alkotásával szépítse tovább főterét. Pechesek voltak, mert a szobrász húzta-halasztotta a munka befejezését, éveket késett a megrendelés elkészítésével, és egyébként is állandó időzavarban, no meg pénzzavarban szenvedett. Éveken át hitegette szegedi mecénásait. Közben, a Deák-szoborral párhuzamosan, Zala nagy vetélytársa, Stróbl Alajos vésője nyomán készült a legnagyobb magyar, Széchenyi István szobra. Stróbl mester művét hamarabb be is fejezte, sőt az már egy éve az avatásra várt, amikor a Zala-féle szobor, még helyén sem volt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a városlakók támadták a város vezetését, olyan mendemondák keringtek, miszerint Zala elkártyázta a szobor elkészítésére kapott pénzt. Egyébként van igazság a történetben, de Zala valójában nem ezt a pénzt, hanem a Millenniumi emlékműre kapott tiszteletdíjat játszotta el. Életében hatalmas összegeket sinkófált el, állítólag kétszer fizették ki neki állami büdzséből a tiszteletdíjat, de hát kár tagadni: az ország dísze azóta is, a királyszobrokkal koszorúzott, gyönyörű Millenniumi emlékmű.
A historikus szobrászat kitűnő példánya ez az emlékmű. Nem volt egyszerű feladata Zalának, de kiválóan megoldotta azt: Deák Ferenc egyébként alacsony termete ellenére, a monumentális hatású alak hitelesen közvetíti a deáki életmű lényegét, a polgári Magyarország születésének korántsem problémátlan körülményeit. Zala kínos magyarázkodások és késedelmek ellenére kellő szobrászi tudással formálta meg ezt a dicső emlékművet. Az ilyen szobrokat beszélő emlékműveknek nevezzük, amelyek a köztudatban létező sztereotípiákat mintegy felerősítik. Ezt a képzetet erősíti a talapzat is, amely szinte felvezeti, felépíti a történelmi nagyságot. A sziklaszirtre hasonlító aszimmetrikus posztamensen álló alak mögött beszédes a háttér is. A szobrász, Deák alakja mögé sokatmondó szimbólumot rakott: egy fő ágaitól megfosztott, évszázados, valaha erős törzsű, tövig visszametszett tölgyfát, újrasarjadó hajtásokkal, ágai között magyar címerrel. A háttér valósággal sugallja az üzenetet: miszerint a nemzet törzséből ki fog hajtani a kései utókor boldogulása. Deák bal lábával kilép, tartása merőben szónokias, karjait védelmezően emeli meg, testével szinte befödi a nemzeti testét jelképező fatörzset. Pedig hol vagyunk még Trianontól!
A szobor talapzatának döntött síkjába vésett idézet (Deák második felirati javaslatának zárszavai) „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
A háború kitörésének évében vagyunk, 1914 májusában került végül hosszú huzavona után helyére a szobor, aminek szeptemberre tűzték ki az avatási ünnepségét. Viszont sajnálatosan közbeszólt a történelem, hiszen ahogy megjelent ez a hír az újságban, napokra rá kitört az első világháború, így végül sem ezt a szobrot, sem a már korábban elkészült, és ennek befejezésére váró, Széchenyi szobrot nem avatták fel sosem. A szobrok sorsában benne van a magyar történelem is, és ez a szegedi példa egy nagyon megrázó emléke ennek, hogy volt egy építkező akarat, egy előrelátás, egy fantasztikus jövőbe vetett hit, és az egészet keresztülhúzta a történelem vihara, és végül semmi sem úgy történt, ahogyan azt korábban elképzelték elődeink. A városi tanács határozata szerint 1914 szilveszter éjszakáján távolították el a lepleket minden ceremónia nélkül.
Ma már el sem hinnénk, de ezt a szobrot akkoriban rengeteg gúny övezte. Csúfolták amiatt, hogy a haza bölcse egy rissz-rossz kis bokrot pátyolgat, és ez messze nem fejezi a nagyságát, valamint mondták azt is, hogy a figura olyan ágáló mozdulatot tesz, mintha Deák egy iskolai ünnepségen, egy díszteremmé alakított tornateremben adná elő magasztos gondolatait, és ez mind helybéli kritika volt. A Szegedi Napló 1915. januári számában egy S.A. monogrammal jegyzett szerző kritikája élesen bírálta Zala Deák-szobrát: „komolytalan, hiányzik belőle a monumentalitás, alulról nézve torz, hátulról értelmetlen, de megmintázásában némi rutin el nem tagadható.” Objektíven nézve, és a kései utókor szemével látva ezt a szobrot, ez egy nagyon is míves és nagyszerűen megoldott példánya a neobarokk szobrászatnak, amikor mindennek jelentősége van az emlékművön.
Úgy érzem, a szegediek szobortisztelő emlékezetéből viszont méltatlanul hiányzik ez a szobor. A fák némileg eltakarják a szobor főnézetét, nem szerencsés az sem, hogy többnyire hátulról kap megvilágítást a szobor, tehát nem is látjuk a szépségeit, és talán gond az is, hogy nem lehet körbejárni. A téren ez az egyetlen szoboralak, ami csak a fűre lépéssel közelíthető meg.
Dr. Tóth Attila
tanár, művészeti szakíró
