A vasművesség a XIV-XVII századokban
Az általános bányajog szerint Magyarországon a hámortulajdon a feudális földtulajdon tartozéka volt és magába foglalata az olvasztót és a nyersanyagforrásokat (bányák, erdők, szénégető és más haszonvitelek). A hámor szakemberek (hámorgazda) kezére adása a földesúr szempontjából ugyanaz volt, mint egy jobbágy telekre ültetése. A földesúr előre megállapított bérösszeg (cenzus) fejében átengedte a hámortulajdon használati jogát, elismerte a hámorgazda önállóságát, nem szólt bele a hámor működtetésébe és a bányásztelepülés életébe.
A bányatechnikában a kútfejtéses bányaművelést felváltotta a stájer bányászok sokkal fejlettebb mélyfejtéses technikája. A fejtés az ék + kalapács technikával történt, a klasszikus járat (kb. 1 m2 szelvény) előrehaladási sebessége évi 20-30 m volt. A járatok a vasérc tetszőleges irányát követték, a méreteket a tellér vastagsága határozta meg. A vasérc kihordása háton történt, a bandinak nevezett zsákkal. 1627-ben Selmecbányán Weindl Gáspár robbantásos bányafejtést végzett, amely megnövelte a termelékenységet, de a robbantáshoz szükéges lyukakat továbbra is kézi erővel fúrták (ütvefúrás), kalapács és fúró segítségével. A robbantásos módszert Torockón bizonyítottan átvették, valószínűleg a XVII. század végén vagy a XVIII. század elején.
A bányászat a kézművesség szintjén folyt, a bányanyitás eleinte családi vállalkozás, a bányában a család férfitagjai dolgoztak. A későbbi századokban a bányák egy része már társult / rokonsági bánya. A munkaerő egy bányában csekély (2-5 bányász), a termelés ennek megfelelően nagyon alacsony. Bányakiépítésre nincs sem munkaerő, sem anyagi fedezet, sem igény. Az anyagszállítás „gépesítése” drága, munkaigényes és a kis termelés miatt nem indokolt, így végig megmaradt a zsákos kihordás. Erre a korszakra tehető a bányaszáj előtti rész, a tágabb értelemben vett hold kifejlesztése. A szűkebb értelemben vett hold a bányaszáj előtt kiképezett félholdalakú lapos rész, amelyet a bányanyitás és a járat első métereinek hajtása során kikerülő meddőkőzetből alakítottak ki. A holdon állt a bányászkunyhó, itt tárolták a bányafát és az aszalóban a tűzifát és ide hordták ki és tárolták a kitermelt, majd elosztott vasércet (ezek voltak a kőkertek).
A vaskohászatban a hámor-technikát alkalmazták, az olvasztókemence a stájer területről ismert buca-kemence volt. A torockói kemencék technikai adatait nem ismerjük, így az általános adatokra kell szorítkoznunk. A buca-kemencék különálló, kőből épített és agyaggal bélelt kemencék voltak, mindkét oldalon vízikerék által meghajtott bőrfuvókkal, amelyek fuvókapacitása állítható volt. A kemencék magassága legalább 2,2 m, az akna hasznos térfogata 1,0-1,5 m3 és termelése, mérettől függően, legalább két bécsimázsa vas naponta. Az „új” buca-kemencék használata a „régiekhez” képest csak mennyiségi változást jelentett: a végtermék továbbra is a bucavas, amelyet összetapadt fém- és salakszemcsék alkottak, őket csak a tapadás tartotta egybe. A bucavasat vízierővel hajtott nagykalapáccsal tisztították és tömörítették acéllá a hámornak nevezett kovácsműhelyben. A Torockón használt verő (nagykalapács) az egykarú emelő elvén működött. A torockói vasipari telep eleinte Erdélyben monopólhelyzetben volt, a Vajdahunyad környéki vasbányászat újraindulását a szakirodalom a XV. századra teszi. Ez biztosította a telep folyamatos működését és a termelés mennyiségi fokozását.
A XV. századból való a torockói vaskohászat első hiteles említése: ez Mátyás király 1470-ből származó oklevele, amelyben felsorolják a Thoroczkay család elkobzott birtokait és javait.
Az oklevélből megtudjuk, hogy a hámortulajdon (tehát a bányászat is!) a magánbirtok tartozéka volt és család tulajdonába 3 kohó + 2 félkohó, 8 hámor + 1 félhámor tartozott.
Magyarországon „közös falazattal mindig két kemence állt együtt. Ha csak egy kemence van, félhámornak nevezik.” Az oklevélben körülírásos megnevezésekkel találkozunk: a buca-kemence follis seu conflatorium ferri vagy conflatorium scilicet sufflatorium lapideum (mindkettő a follis = fújtató pars pro toto kifejezése), a hámor (verő) molendium malleorum seu incudum wlgo waswerew vocatum (az incus = üllő pars pro toto kifejezése).
A XVI. század második felét a fémbányászat fellendülése jellemezte, Erdélyben ekkor alakultak ki a fejedelmi vasműves központok. A torockói vas volt Erdélyben a legjobb minőségű, mert mangántartalma miatt acélkeménységű, míg a hunyadi vas puha volt. A Felvidéken a kemencék termelésének fokozása az olvasztó-kemence (stuck-kemence) kifejlődéséhez vezetett, amelyeknél a végtermék már a bucavas és a nyersvas keveréke, aminek széntartalmát frisseléssel redukálták, majd kovácsolással tisztították meg a salaktól. Az acélműhelyt a frisselő és a verő együtt alkotják, közös nevük a hámor. A stuck-kemencék termelése többszöröse volt a buca-kemencékének és sokkal több faszenet igényeltek (egy mázsa vas előállításához 3-4 mázsa faszén szükséges) és 1600 után a faszén biztosítása komoly gondokat okozott a vasműves telepeken.
A torockói vaskohászatra vonatkozóan erről az időszakról nincs adatunk. Feltételezhető, hogy fejlődése a Felvidékhez hasonló volt és fejlett buca-kemencét vagy a stuck-kemence egy kisebb méretű változatát használták. A verő nagykalapácsa továbbra is az egykarú emelő elvén működött. A torockói bányász-közösség a XVI. század elején került ellentétbe a földesúrral a privilégiumok kapcsán. Az 1470-ben említett kemencék hozzávetőleges teljesítménye alapján ki lehet számítani a faszénszükségletet, amely a XVI. század elején érte el azt a mennyiséget, amit az eredetileg a bányászok használatára adott erdők már nem tudtak fedezni. A vastermelés biztosítására az eddig ingyen kapott faszén helyett szükségessé vált annak megvásárlása a földesúrtól, ami többletköltséget jelentett. Feltevődik a kérdés: vajon a faszén beszerzése volt az összetűzés valódi oka?
A XVI. századtól számolhatunk hitelesen Torockón nemesfém-bányászattal, önálló ezüstbányák léteztek a Fehér-patak völgyében. Az ezüstbányászat jövedelmező lehetett, mert a földesúr és a bányaváros érdekellentéte miatt az ügy a fejedelem elé került és a döntés értelmében az ezüst és ón bányászati joga csak a földesurat illete meg. Ezután az ezüst bányászata visszaesett, a bányák alig jövedelmeztek. Hangsúlyozni kell az „önálló bányászatot”, mert az ezüst jelenlétét mint a vaskő kísérőércét Fridvalszki már 1670 előtt jelezte, főleg a „Mezőség” bányáiban volt sok az ezüst (ezen az elnevezésen a Kis-Tölgyes alsó felének bányáit kell érteni).
A vasművesség a XVIII. században
A XVIII. század jelentette a torockói vaskohászat virágkorát. A század második felében megnövekedett a vasszükséglet, az erdélyi Kincstartóság (Thesaurariatus) érdekelve volt a vastermelés növekedésében és pártolta a bányászok követeléseit, de a Főkormányszék (Gubernium) rendre megakadályozta ezt. A bányászat felfuttatását célozta a Bányabíróság által 1786-ban itt felállított huttman-szék: ez döntött a bányászattal kapcsolatos minden vitás ügyben. A Thesaurariatus 1787-től elismerte a torockói bányászok metallurgus (Bergleute) minősítését, ami kivételezettséget jelentett. Mindez a Thoroczkay család földesúri jogainak korlátozását jelentette, ezért fellépett ellene és a Gubernium támogatásával sikerült elérnie a huttman-szék felfüggesztését 1790-ben.
Magyarország nagy vastelepein a bányászat már nagyipari szinten működött és széleskörűen alkalmazta az ipari forradalom vívmányait, megjelentek az első gőzgépek is. Torockón a járatok továbbra is a jól ismert ék - kalapács technikával követték a szeszélyesen húzodó vasérc útját. A technika vívmányai közül csak a meddőkőzet robbantásos fejtését vették át.
Szervezés szempontjából előrelépés történt: a kézműipar szintjéről áttértek a kisvállal-kozások szintjére. Hagyományos, tisztán családi bánya (2-3 bányász) már alig akadt, a bányák zöme társult bánya (ez 3-6 bányászt jelentett). Megjelentek a gazdasági társulások szintjén szervezett, ún. modern bányák, több tulajdonossal és 10-40 alkalmazott bányásszal. Ezekben a bányákban a termelés megkövetelte az anyagszállítás részleges gépesítését, a főjárat vonalvezetése úgy volt kialakítva, hogy a vasérc szállítható legyen targoncával (neve pár) vagy facsillével (neve hant ), amelyeket izomerővel működtették. Négy hant-utas és három pár-utas bánya működött, a többi bányában megmaradt a hátizsákos (bandi) szállítás. Minden bányában a nagyon meredek járatokban létrákon cipelték fel az ércet, természetesen háton. Csörlőt csak kivételes esetben alkalmaztak, de ezt is emberi erő müködtette.
A modern bányák is kisvállalkozások, erősen korlátozott anyagi lehetőségekkel, ami a bányatechnika vívmányainak alkalmazását nem tette lehetővé. Szellőző-berendezés nincs. Ha vizet találtak, csak kézi meghajtású vízpumpa létezett (működtetése fárasztó, teljesítménye kicsi). Ha a járat lejtése megengedte, favályúban kivezették a vizet a szabadba, de ha ez nem volt lehetséges, felhagyták a bánya művelését. Minden anyagmozgatás (érc, faszén, bányafa, stb.) kizárólag lóháton történt, a legtöbb bányához csak lóösvény vezetett. A század virágzó bányái: a Mészáros, Lakatos, Séra, Terő és Györgyes bányák, majd 1800-tól a Mezőség és Prudentia bányák.
A XVIII. században Európában a vaskohászat a kézműipar szintjéről az ipari termelés szintjére emelkedett, a termelés alapja az olvasztó-kemence (floss-kemence, Blauofen) és a frisselő-eljárás. A stuck-kemencéknek is megmaradt a gazdasági létjogosultsága: olcsóbbak voltak, lehetővé tették az időszakos működtetést, kevésbé fejlett kiszolgáló hátteret feltételeztek és e kemencék termelése 15-160 mázsa vas volt hetente. A század végén a megjelentek a nagyolvasztók.
A torockói vaskohászat technikai szintvonaláról az okmányok hallgatnak. A XVIII. század vége képezi a torockói vasművesség csúcsát, amikor a termelés a XVII. század végéhez képest megháromszorozódott. 1760-ban a torockói völgyben 19 „kohó” és 23 hámor / verő működött, a vastermelés 20.000 bécsimázsa volt. A vaskohászat megmaradt a kézművesség szintjén, de ezzel a technikai és szervezési szinttel nem volt egyedi eset. A XVII. századból örökölt stuck-kemencéket használták, amelyek terméke a 2-2,5 mázsa súlyú vaskenyérvolt (bucavas és nyersvas keveréke). A vaskenyér széntartalmát a hámorban levő frisselő kemencében redukálták, majd a verő alatt salaktalanították és tömörítették. A stuck-kemence a kornak megfelelő kellett legyen, ugyanis a Kincstartóság támogatta a bányászokat a földesúrral szemben a termelés-növekedés reményében. A Bányahivatalnál szakképzett bányamérnökök voltak, így nehéz elképzelni, hogy egy elavult módszerrel dolgozó vasműves központot karoltak fel.
A század elején az ezüst-bányászat időszakos fellendülését tapasztaljuk. Felébredt az érdeklődés az önálló ezüstbánya után: a régebben elhagyott fehérpataki „Kisfogoly” bánya alá új járatot hajtottak, de a feltörő vízet nem tudták kezelni és felhagytak a próbálkozással. 1735-ben az ezüstbányászat kezd leállni, késöbbi adatunk nincs. A bányaváros csak az itteni Bányahivatalnak és nem a termelésének köszönhette, hogy az 1760-as években aranybeváltó hivatal működött.
Pál András László
