A torockói vasbányászat és vaskohászat III.
2015/07/23 18:06
1676 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A nagy vastelepeken a XIX. században folytatódott a bányatechnika látványos fejlődése, általánosan  elterjed a gőzenergia alkalmazása (gőzgép hajtja a kötélvontatásos csilleszállítást, az aknaszállítást, a vízkiemelést, a szellőzőberendezéseket és a felszíni drótkötélpályákat), majd a század végén megjelennek a villanymotorok.

A vasművesség a XIX. században

A nagy vastelepeken a XIX. században folytatódott a bányatechnika látványos fejlődése, általánosan  elterjed a gőzenergia alkalmazása (gőzgép hajtja a kötélvontatásos csilleszállítást, az aknaszállítást, a vízkiemelést, a szellőzőberendezéseket és a felszíni drótkötélpályákat), majd a század végén megjelennek a villanymotorok. A nagy vastelepeken felszíni fejtés folyt, itt megjelentek a mai óriásmarkolók ősei. A gépesítést a „vashegyek” főtellérének vastagsága tette lehetővé (ez 3-45 méter között mozgott), de ugyanakkor szükségessé is. A Vajdahunyadot kiszolgáló Gyalári telep vastagsága elérte a 160 métert, innen 1895-ben külszíni fejtéssel 1.380.010 mázsa ércet fejtettek ki.

Torockón a vasbányászat a vaskohászat szükséglete szerint alakult. A vastermelés a csúcstermelése után visszaesett kb. évi 12.000 bécsimázsa vasra, ugyanis a környék csak ennek a termelésnek megfelelő faszenet tudta biztosítani (kb. 20.000 m3 bükkfa). A bányatechnika a század közepéig megmaradt az elmúlt század fejlettségi szintjén.

A század elején kb. 100 működő bánya létezett, de ez a szám túlzott. Virágzó bányák a Vénbánya, a Német bánya, a Pattantyús bánya, a Simonok bánya és a „legmodernebb” a Washington bánya. Nem tudjuk, hogy mitől „modern” , hiszen csak a hantút megléte nem teszi azzá. A század közepén a vas ára drasztikusan leesett, ez maga után vonta a vastermelés csökkenését, ekkor csak 28 bányában folyt vasérckitermelés, de ezekben is időszakosan. A gazdasági társulások megszüntek, a még működő bányák „társult bányák”  szintjén dolgoztak. 1860 után már csak az dolgozott a bányákban, akinek más megélhetési forrása nem volt. 1869-70-ben hat bányát műveltek és 1881-ben már csak egy bánya működött. A vasérc nem fogyott ki, de kitermelése nem volt gazdaságos, ezért a bányák egy részét befalazással konzerválták.

A nagy vasipari központokban a vaskohászat fejlődésének harmadik szakaszába lépett: a nagyolvasztó  felváltotta az olvasztó-kemencéket és a koksz a faszén fűtőanyagot, a végtermék a csapolható nyersvas. A frissítő tűzhelyeket felváltották a kavarókemencék, majdmegjelentek a konverterek (Bessemer- és Thomas-konverter), ez utóbbiak képesek voltak 1 órán belül 10 tonna nyersvasat acéllá frissíteni. Az acél minősége javult, az eljárás felgyorsult, nagyságrendekkel nőtt a termelékenység, a vas ára lecsökkent és a kiépülő vasúti hálózat biztosította az olcsó vas olcsó szállítását. Mindezek következtében a század végén tanúi lehettünk a régi technológiához ragaszkodó és tőkehiány miatt váltani nem képes kisebb vasműves telepek (ide tartozott Torockót is) elkerülhetetlen hanyatlásának és bukásának. A fejlődésben a nagy erdélyi vasműves központok sem maradtak le, például Resicán 1845-52 között új gyártelep épült 1 millió forint befektetéssel, amelynek felszereléséhez tartozott három faszénnel működő nagyolvasztó (helyettük 1893-ban két koksz-nagyolvasztó épült), két Bessemer konverter, egy Siemens - Martin kemence; a termelése 477.0000 q vas (1895). 

A torockói vaskohászat megmaradt a kézművesség szintjén, amelyet a kisebb stuck-kemencék, frisselő-kemencék és verők használata jellemzett. A stuck-kemence  →  olvasztó-kemence váltást többek között a faszén problémája sem tette lehetővé, sőt, a faszén hiánya miatt a XVIII. század végén elért 20.000 bq körüli vastermelést sem tudták fenntartani.  A hámor-technika használata  a század közepéig még nyereséges volt. Torockón 1q vas előállítási ára a század elején 6,5 forint körül volt, az eladási ár alakulása a következő volt: 1821-ben 25 forint/q;  1840-ben 18 forint/q és 1870-ben 7 forint/q. A vaskohászat hanyatlását a fennmaradt okmányok mutatják:  1837 - termelés 10.400 bq vas, működött  9 kohó és 15 verő,  1847 - termelés 12.180 bq vas, működött 11 kohó és 12 verő,  1870 - termelés 3.800 bq vas, működött 7 kohó és 7 verő,  1874 -  termelés 3.150 bq vas, működött 5 kohó és  ? verő,  1884 - termelés 270 bq vas, nem működött egy kohó sem. 1880 után már nincs olvasztó-kemence, a frisselő-kemencét átépítették buca-tűzhelynek és itt olvasztották meg a kevés vasércet.

A század végén két „hámor” működött, az egyik a Székely testvérek hámora, de a hámor elnevezés túlzás, mert a vasfeldolgozó két bucatűzhelyből és egy verőből állt. A bucatűzhelybe kb. 20 kg ócskavas és 80 kg vasérc keverékét tették, amihez egy lóterű faszén volt szükséges. A kapott vaskenyér kb. 20 - 25 kg volt. A másik hámor Vernes István és Simon Miklós kapaverője volt, amely egy kovácstűzhelyből és egy verőből állt. Itt mecenzéf tipusú verő működött (a kétkarú emelő elvén), amely gyengébb volt a régieknél, de szaporább és pontosabb. A kapaverőben kudzsiri másodminőségű acélból készítettek ekevasat és kapákat.

Orbán Balázs és Jankó János a vasbányászat megszünésének fő okát a bányák kimerülésében látták. Edvi Illés Aladár az okok közül az elavult technikai színvonalat, az önköltségi árat, és az uzsorát emelte ki, szó sincs a bányák kimerüléséről. Szerinte a vasipar megmentése csak fejlesztéssel valósítható meg, ezért Boréven kéne megépíteni egy nagyolvasztót és egy öntőműhelyt, ugyanis itt adva volt az Aranyos vízereje, a Mócvidék faszene és az épülő kisvasút. Száz év távlatából megállapítható, hogy az Edvi által elképzelt nagyolvasztó néhány évtizedig még működhetett volna, de megvalósítása csak elódázta volna a vaskohászat megszűnését, hasonlóan a Mennyházai (Bihar) vagy Bodvaji (Barót) nagyolvasztókhoz. Szerintünk a torockói vaskohászat hanyatlásának oka az volt, hogy a kézművesség szintjén mozgott és a XIX. század vége megkövetelte az ipari szervezést.

A századfordulón csak egy Vajdahunyadhoz hasonló kohászati telep lett volna életképes. Fentebb láttuk, hogy a resicai új kohászati központ egymillió forint befektetéssel készült el - erre a befektetésre a torockói közösségnek nem volt lehetősége. De ha van alaptőke, akkor is feltevődik a nyereséges működés kérdése. Egy ilyen kohászati telep vasércszükségletét csak vashegy tudja fedezni: ha Torockón létezik is, mélyen a föld alatt rejtőzik és csak mélyfejtéssel lehet hozzájutni, tehát a vasérc jóval drágább, mint a Gyaláron külfejtéssel kitermelt. A nagyolvasztók tüzelőszükségletét faszénnel nem lehet fedezni és át kell térni a kokszra. Torockó közelében széntelep nincs, a koksz beszerzése Vajdahunyadhoz képest hosszabb útvonalat és egy tordai átrakást jelentett volna, ami nyilvánvalóan megemelte volna a koksz árát.  Ha összehasonlítjuk a Vajdahunyadon és az elképzelt torockói (borévi) nagyolvasztóban termelt hasonló minőségű  vas (acél) termelési költségeit, a torockói jóval drágább lenne, tehát nem lenne versenyképes. 

A fentiek alapján azt a következtetést vontuk le, hogy a XIX. század végén Torockón a vaskohászat beszüntetése elkerülhetetlen volt. A torockói vaskohászat továbbélésének egy lehetősége lett volna: ha a svéd acélhoz hasonlóan kis mennyiségű, de nagyon jó minőségű – tehát nagyon drága – acélt tudott volna előállítani.         

A vasművesség a XX. században

Az 1880-as évek végétől már egyetlen bányában sem folyik termelés. A vaskohászatot a fentebb ismertetett kapaverők képviselik, működésük elhúzodott az 1960-as évek közepéig. A kapaverő nem a vaskenyeret tömörítette acéllá, hanem a vajdahunyadi félkésztermékekből gyártottak mezőgazdasági eszközöket és másféle vasárút. Ilyen volt az utolsó verő is a Borévi patak mellett, amely a Székelyek verője nevet viselte.

A század elején (az Aranyos-völgyi vasút építésével egyidőben) történt bányanyitási próbálkozás.  1907-ben báró Thorockay Viktor megvette a bányákat, majd eladta a bányajogot az „Oberschlesische Eisenindustrie Action Gesellschaft für Bergbau und Hüttenbetrieb” (Gleiwitz) nevű sziléziai társaságnak. Az új tulajdonos a Mezőségen nyitott bányát és innen hajtottak járatot a Szűrőhely-tető gyomrába. Elértek egy vasérctelepet, amelyből egy keveset ki is termeltek. Nem tudjuk, mekkora volt a becsült vasérckészlet. A kisvasút nem készült el és a sziléziai társaság 1910-ben beszüntette tevékenységét és érdekeltségét eladta a Magyar Államnak. 1916-ig még végeztek feltárásokat, de közbejött a világháború, a munkálatok leálltak és késöbb a járat eleje beomlott. A bánya emlékét örzi a Mezőségi-csorgó feletti bányabejárat, a kőboltozatos karám. Ezt a bányát a torockóiak tévesen „Mezőségi bányának” hívják és mint régi vasbányát mutogatják a túristáknak.

Az 1950-es évek elején a Román Népköztársaság is próbálkozott bányászattal. Az egyik sikertelen próbajárat a Falomoldal bányatere alatt, a Borévi patak közelében volt (a meddőhányó jól látszik). A tárna vízszintes csillejárat, semmi köze a régi torockói bányajáratokhoz. Egy másik próbajáratot a Mezőségi rétek alatt nyitották, a Bánya-patak közelében (ez is vízszintes csillejárat volt). A visszaemlékezés szerint a járattal vízréteget értek el, az erős vízbetörést nem tudták kezelni és felhagyták a járat további hajtását. Ez a bánya is beomlott, emlékét az előtte található, szétterülő meddőkőzet őrzi. A volt bánya szájából vízér folyik ki, neve Bányakút. A fentieken kívűl más helyeken is találhatók a próbafúrás nyomai, amelyeket a meddőkőzet alapján lehet felismerni.

Pál András László