A reneszánsz pápaság hitvallása
A pápák, bíborosok, királyok és hercegek, azaz az egyházi és a világi elit felismerte, hogy bármennyi szobrászt, írót, költőt támogathat, egyik tevékenységnek sem lesz annyira látványos hozadéka, mint az építészetbe fektetett pénznek. V. Miklós pápa (1447-1455) a halálos ágyán teljesen egyértelműen kijelölte a feladatot és a vágyott célt: „De a nép túlnyomó része nem ismeri az irodalmat, és semmiféle műveltséggel nem bír. Továbbra is szükség van hát arra, hogy nagyszabású látványosságokkal kápráztassuk el, mert különben a hite, mely gyönge és ingatag alapokon nyugszik, hamarosan teljesen elenyészik. Másfelől a pompás épületek, melyek bizonyos értelemben örök időkre szóló emlékművek, s mondhatni, Isten keze nyomát viselik magukon, a nép hitét éppúgy megerősítik, mint a tanult emberek kinyilatkoztatásai.” A reneszánsz pápák pedig tartották magukat az V. Miklós által megfogalmazott érveléshez, s fenntartották az egyház már addigra kb. 800 éves gyakorlatát, miszerint a képzőművészetek voltaképpen az olvasni nem tudó népesség hitének támasza, világképének formálója.
Róma szerepének átértékelése
V. Miklós 1455-ös halálakor Róma messze elmaradt Firenze mögött. Róma látnivalói inkább az ókori csodás épületek romjai voltak, semmint az új építészet remekei.
V. Miklós megfogalmazta az elveket, de a gyakorlati megvalósítás jobbára II. Gyulára (1503-1513) és utódaira maradt. II. Gyula álma a katolikus világ hatalmas új templomának megépítése Szent Péter sírjánál. A tervet azonban sokan bírálták, s nem annyira a költségek, mint inkább amiatt, hogy ehhez le kellett bontani a régi székesegyházat, a Rómába irányuló zarándoklatok színhelyét. A pápa azonban tántoríthatatlanul hitt álmának megvalósításában. Egy új, lenyűgözően nagy méretű, elképesztő látványt nyújtó épületet akart látni, ahol a gigászi méretek mellett a pompa, a ragyogás uralkodik. Az apostolok fejedelmének sírját egy új kor, új jelrendszerébe akarta áthelyezni, vagyis a következő nemzedékek zarándokait nem a szegénységgel és az alázatossággal, hanem a méltósággal és a látványossággal kívánta lenyűgözni. Donato Bramante, a bazilika megtervezésével megbízott építész feladat volt a Vatikán teljes átépítése, az egységes kép megalkotása, de terveit utóbb többször átdolgozták. Egy biztos, a II. Gyula korára jellemző stílus, a bíborosi palotákban vagy a vatikáni épületekben tetten érhető új keletű pompa mélységesen provokatív volt (lásd reformáció elindulása), s hosszan tartó hatást gyakorolt a humanizmus jövőjére.
1506-ban rakták le a Szent Péter-bazilika alapjait, de csak 1667-re lett kész az épületkomplexum. A korabeli szóbeszéd szívesen élcelődött a templom építésének elhúzódásán. Egy szatirikus írás szerint Bramante halála után Szent Péter magához hívatta a mestert, és megdorgálta, amiért lerombolta régi hajlékát, és arra ítélte, hogy addig nem léphet be a Paradicsomba, amíg az új templom el nem készül. Arról nem szól a fáma, hogy az egyáltalán nem apostoli természetű, sokkal inkább hadvezéri és politikai ambíciókat dédelgető pápa, építészéhez hasonlóan, bajba került volna a Paradicsom kapuja előtt ….
További érdekes oldalak:
Farkas Judit cikke
