Nyelvészet

A Kr. e. V-IV. század környékén élt az indiai nyelvészet megteremtője. Pánini az első nyelvészeti munka szerzőjeként azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a hatalmas területen használt és ezért sokféle formában eltorzult nyelv egységesebb és szabályok által rögzített rendszerbe foglalja. Így keletkezett a ma ismert szanszkrit. Pánini 3959 szabályba foglalta a nyelvet és ezzel látszólag meg is kötötte azt, de a későbbi szövegek tanúsága szerint a nyelv továbbra is felvett új kifejezéseket a társadalom változásaival, szükségleteivel párhuzamosan. Az így keletkezett szanszkrit nyelv elkülönült a beszélt nyelvtől és főképpen a vallás és a tudomány eszköze lett. A beszélt nyelvekből fejlődött ki a másik irodalmi nyelv, a páli, a buddhizmus nyelve. Nyilván nem véletlen, hogy az ókor Indiában nagyon népszerű drámairodalomban a szereplők társadalmi állásuktól függően szólaltak meg valamelyik nyelven. A magas rangúak szanszkritul, míg az alacsonyabb rangúak páli nyelven szólaltak meg. Fontos tisztázni, hogy a közvélekedéssel szemben a szanszkrit ma is élő nyelv Indiában.

Matematika és csillagászat

Az ókorban, főképpen a Gupta-korban és közvetlen azt követően számos kiemelkedő indiai matematikus tevékenykedett. Bizonyosan ismerték a babiloni és a görög tudományos eredményeket, ezeket továbbfejlesztették. Mind matematikában, mind csillagászatban különösen kiemelkedőt alkotott Árjabhata (476–550). Munkássága kiterjedt a számtanra, algebrára, a sík- és térgeometriára, a trigonometriára és az egyenletekre egyaránt. A csillagászat terén megfogalmazta, hogy a Föld mozog, és kiszámította számos bolygó egymástól való távolságát. Eredményeit továbbfejlesztette Brahmagupta (598–668), aki arról nevezetes, hogy ő használta először a zérót matematikai fogalomként. Bhászkara (kb. 600–680) használta először írásában azokat a számjegyeket, amelyeket az arab tudósok átvettek és ma az egész világ alkalmazza mint arab számokat. A tízes számrendszert valamennyi indiai matematikus ismerte és használta. A matematika, csillagászat és naptárkészítés évezredes fejlődése során kiemelkedő eredményeket produkált, amelyeket a perzsa és arab tudósok átvettek, majd a jezsuiták Indiába érkezését követően igen hamar Európában is ismertté váltak.

Orvostudomány

Az ájurvédikus gyógyászat és gyógyszerek tudománya már az ókorban ismert és alkalmazott volt és elkészültek legfontosabb, ma is becsben tartott alapvető iratai, könyvei. Az Ájurvéda voltaképpen a „hosszú élet tudománya”. Az univerzumot alkotó öt elemből indultak ki és a hangsúlyt a testnedvek és elemek egyensúlyára helyezték. Elsősorban a betegségmegelőzést tartották és tartják fontosnak. Két alapvető enciklopédikus gyűjteményét a Kr. e. első évezred és a Kr. u. 500 közötti időben állítottak össze. A Szusruta Szamhita mintegy 700 gyógynövényt, a Csaraka pedig 500 orvosi szert ír le. 

Jog

Az indiai gondolkodásra jellemző rendszerező törekvés a jogban is megmutatkozott. Ahogy középkori Európában, úgy indiai jogi gondolkodás is vallási gyökerű volt. Az alapvető fogalom a dharma, amely a helyes egyéni és társadalmi viselkedés valamennyi vonatkozását felöleli, és csak tág értelemben fordítható a „jog” szóval. Az indiai jogra érvényes szabályok függenek az egyén társadalmi identitásától, korától, nemétől, varnájától, családi állapotától. A legkorábbi szabálygyűjtemények az ún. dharmaszútrák. Ez a jogi hagyomány a keresztény időszámítás előtti időkben véget ért. A szabályok főképpen a bráhmana férfiak életére vonatkoztak, pedig ők mindig kisebbségben voltak, ám életmódjuk mintául szolgált a helyes életvitelhez. Maguk a tudósok is bráhmanák voltak, akik e nagy műveket megalkották, de ez nem jelenti azt, hogy minden bráhmana tanult és tudós volt.

Kiemelkedő szerepet töltenek be az indiai társadalomban a Manunak tulajdonított törvények. A mű a dharmasásztrák, törvénykönyvek összeállításának hagyományán nyugszik, ami nem is szakadt meg, hanem eltartott az angol időkig. Mai formájában 2685 versből áll, és a tudomány álláspontja szerint ebből 1214 autentikus, a többi későbbi betoldás. A mű a világ keletkezésével kezdődik, majd a jog forrásait részletezi. Ezt követi a négy társadalmi osztály dharmájának ismertetése. Manu (ill. a szerző, akit nem ismerünk) hangsúlyozza, hogy négy varna létezik, és semmi több, ezek is két részre oszlanak, a kétszer születettekre (dvidzsák), ez a három felső varnát foglalja magába, és a negyedikre. A törvény szerint az embernek a világban elfoglalt helye szerint kell élnie, az egyéni szabadságot fel kell áldozni a harmónia érdekében, és azért, hogy a társadalom majd felszabaduljon. A büntetések az elkövető társadalmi rangjához igazodnak, bráhmana meggyilkolása pl. halálbüntetést von maga után, de ha bráhmana gyilkol alacsony varnabélit, csak pénzbírságot fizet. A könyv részletesen foglalkozik a nők helyzetével, akiket igen alacsony sorba sorol, megbízhatatlannak bélyegez, akik csakis valamilyen férfirokon – apa, férj, fivér, fiú – felügyelete mellett alárendelten élhetnek.

Elgondolkodtató, hogy Manu törvényei a mai Indiában is kiemelt szerepet töltenek be a közgondolkodásban, és jelentős támogatottságú politikai irányzat hirdeti, hogy a társadalom bajaira az egyetlen megoldást e törvények hatályának visszaállítása volna.

További érdekes oldalak: 

• Dharma tree
• Sulinet Tudásbázis - Vallásfejlődés és gondolkodás

Farkas Judit cikke