A kezdetek a 18. századig nyúlnak vissza, jóllehet ebben az időszakban a helyi lakosság még csak a fűszerpaprikát ismerte, amelyet a rendelkezésre álló források tanúsága szerint savanyítva is fogyasztott. A 19. század második felében főként a magyarországi nagyvárosok közelében feltűntek az intenzív zöldségtermesztéssel foglalkozó bolgár nemzetiségű kertészek, akik jelentékeny hatást gyakoroltak a hazai kertkultúrára. Migrációjuk, elvándorlásuk hátterében elsősorban gazdasági, politikai tényezők rejlettek, amelyek arra késztették a kertészkedéssel foglalkozó népesség jelentős részét, hogy vándorbotot a kezébe véve idegen országokban próbáljon megélhetést keresni. Az 1875-ös esztendő több szempontból is kiemelkedő jelentőségű dátum a dél-alföldi térség agrártörténetében, hiszen ebben az évben jelentek meg Csongrád megyében az első bolgár nemzetiségű kertészek, akik megvetették a Szentes környéki zöldségtermesztő tájkörzet alapjait. Egyik első állomáshelyük Szegvár volt, amely a bolgárrendszerű kertészkedés meghonosításához és gyakorlásához ideális feltételeket kínált. Jóllehet a falu közvetlen közelében nem helyezkedett el kedvező értékesítési lehetőségeket nyújtó nagyváros, a Kurca és mellékvizei azonban alkalmasnak bizonyultak az árasztásos öntözéshez szükséges víz kiemelésére, a Károlyi uradalom pedig megfelelő mennyiségű földterületet biztosított a kertészek számára. Tanulmányomban szegvári és szentesi családok életútján keresztül próbálom meg szemléltetni azt a folyamatot, ahogyan a 19. század végén illetve a 20. század elején a térségben letelepedő, bolgárok beilleszkedtek a helyi társadalomba, haszonbérlőből lakóházat, tanyát és földet birtokló tagjaivá váltak az adott közösségnek.
A bolgár kertészek megjelenése és letelepedésének körülménye
A bolgár kertészek megtelepedésének körülményeit Czibulya Ferenc önéletrajzi ihletésű munkájából ismerhetjük meg, amelyben részletesen beszámolt az egykori eseményekről. A bolgárok 1875 decemberében jelentek meg Szegváron, ahol gróf Károlyi László birtokán 30 kat. holdas kertészetet hoztak létre. Az első kertészek négyen voltak (Sztefán Ruszev Canev, Iván Dimitrov Kosztadinov, Sztojan Ilija Moszkov, Petrov Ivanov Lazarov), akik 1881 tavaszán azonban tovább vándoroltak az ország különböző részeire, Pécs környékére, Dunaföldvárra, Cecére, Tolnára, Bogyiszlóra, Orosházára, Berettyóújfaluba és Csongrádra. Az első, bolgárok által létrehozott kertet Szegváron a „nagy” jelzővel illették, ami a falutól délre, a Kurca folyó partján helyezkedett el. 1875 után hamarosan egy másik is létesült a település határában, amelynek a neve „Kiskert” lett. A 14 kat. hold kiterjedésű telepet azonban már azok a magyarok alakították ki 1879-ben, akik a bolgároktól néhány év alatt elsajátították az intenzív zöldségtermesztés alapjait. 1880-ban Nedelkovics Miklós vezetésével a falutól északi irányban, a Kurca bal partján, az ún. Tételháton újabb kertet hoztak létre, 1885-től pedig a Czirják tanyán egy 10 kat. holdas kertészetet működtettek bolgárok és magyarok felváltva. Ezek voltak tulajdonképpen azok az első telepek, ahonnan az árasztásos öntözésen alapuló, intenzív zöldségtermesztés Szentes környékén széles körben elterjedt. Az egykorú levéltári források szerint a két világháború közötti időszakban is sok bolgár nemzetiségű kertész fordult meg Szegváron, akik rendszerint tovább vándoroltak vagy visszatértek szülőföldjükre. 1921-ben a településen a következő, „bulgárkonyhakertészettel” foglalkozó, idegen állampolgárságú személyeket tartották nyilván: Kolef János, Ivanov Jordán, Ivanov Imre, Gancsov István és Pencsov Imre. 1934-ben Szegváron 9 bolgár illetve 8 magyar nemzetiségű kertész 70 kat. holdon gazdálkodott, akik paprika, paradicsom, káposzta, kelkáposzta, vöröshagyma, fokhagyma, sárgarépa, gyökér és zeller termesztésével foglalkoztak.
Termesztési eljárások, öntözési technikák
A bolgárok növénytermesztési ismeretei meglehetősen sokrétűek voltak, hiszen sokféle zöldséggel foglalkoztak. Tevékenységükhöz fűződik többek között a padlizsán, a spárgatök és a póréhagyma meghonosítása. A paprikák közül a Szopóckit, a Kalinkói zöld régebbi formáját, a Kalinkuszit, a Narancspaprikát, a Nagyerőst, a Kiserőst, a Kosszarvút, a Paradicsompaprikát, a Királypaprikát, a Pestenszkit és a Cukorpaprikát termesztették, de a hazai fajtákat is előnyben részesítették. A palántaneveléshez szükséges magokat előcsíráztatták, amihez trágyát használtak fel. Ahogy az időjárás kedvezőre fordult, kialakították a melegágyakat. Kezdetben gyékényből készített takarókkal dolgoztak, a 19–20. század fordulójától azonban már üvegeket is alkalmaztak. A talajbeosztást tavasszal a vízvezető árkok kijelölésével és a köztes terület felásásával, trágyázásával kezdték. A kertnek minden talpalatnyi helyét hasznosították, a barázdákra (kaval) kerültek a kevés vízigényű növények. A bolgárok igyekeztek természetes vízfolyások közvetlen közelében megtelepedni, amelyekből az öntözővizet bolgárkerékkel (dulap, asma dulap) emelték ki. A szerkezet három részből, egy fából ácsolt, tengely körül forgó kerékből, egy fogaskerékből és az utóbbihoz csatlakoztatott egykarú emelőből állt. A dokumentumokból kiderül, hogy Szegváron és Szentes környékén az ún. láncvödrös típust használták, amely a változó és az alacsony vízszinthez jobban alkalmazkodott, mint az ún. vízbemerülő vagy rekeszes forma. Az öntözés során az ágyásokat, azaz a fiterákat vízzel árasztották el. Az 1920-as években a bolgárkerekeket fokozatosan kezdték kiszorítani a 4-6 lóerős robbanómotorok, amelyek jelentős mértékben átalakították az öntözést. Az új berendezések természetesen csak abban az esetben terjedhettek el széles körben, ha a kertészek számára a zöldségtermesztés megfelelő anyagi hátteret biztosított ahhoz, hogy meg tudják vásárolni a szerkezeteket. (Mód, 2003b: 39.) A bolgárok sajátos kapaformákat használtak, amelyek közül a nagyméretű, félköríves motikát az öntözőárkok igazításánál alkalmazták, a csapa és a kalisztrija viszont a zöldségek közeinek a lazítására szolgált. A kétágú dikellel a szántás után a hantokat munkálták el, de melegágykészítés és trágyabehúzás idején is szerepet kaphatott. (Boross, 1973: 40–41.) A piaci előkészületek a zöldségfélék betakarításából, tisztításából és csomózásából álltak. A szedéshez félkör alakú, Bulgáriából származó kiskosarat, valamint nagyméretű hátikosarat használtak. A zöldségféléket lovaskocsin szállították, amelynek az oldalait deszkákkal magasították.
A bolgárok eleinte sajátos munkaközösségben tevékenykedtek, amelyeknek a tagjait a dekás elnevezéssel illették. A vezető gazda, az ún. narednik irányította a munkát. A tagok meghatározott összegű pénzbiztosítékot helyeztek el nála, részesedésüket pedig a tiszta jövedelemből számították ki. Ez a társulási forma hamarosan megszűnt, a munkaerőt pedig a vállalkozók a saját családjukból vagy a helyi bérmunkásokból biztosították. A bérelt föld terjedelme rendszerint a gazda tőkeerejétől függött, a két világháború közötti időszakban akár elérhette a 40-60 kat. holdat is.
Mód László (PhD)
egyetemi adjunktus (Szegedi Tudományegyetem, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék)
Felhasznált irodalom:
Boross Marietta: 1973 Bolgár és bolgár rendszerű kertészek Magyarországon 1870–1945. Ethnographia LXXXIV. 29–52.
Czibulya Ferenc: 1987 Bolgárkertészet magyar földön. Történetek és módszerek egy adatközlő bolgárkertész tollából. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó
Csoma Zsigmond: 1987 A könyv történeti hátteréhez. In: Bolgárkertészet magyar földön. Történetek és módszerek egy adatközlő bolgárkertész tollából. 113–144. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó
Mód László: 2003a Bolgárkertészkedés Szentes környékén a levéltári források tükrében. In: Szabó János József (szerk.): A bolgárkertészkedés hagyományai Szentesen és környékén. 25–36. Szentes, Szentes–Szeged, Koszta József Múzeum–Móra Ferenc Múzeum
Mód László: 2003b Bolgár kertészek Szentes környékén. In: Szabó János József (szerk.): A bolgárkertészkedés hagyományai Szentesen és környékén. 37–46. Szentes–Szeged, Koszta József Múzeum–Móra Ferenc Múzeum
Szalva Péter: 1959 A szentesi paprika. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó
