A Csehszlovák-magyar határ revíziójának kérdésköre

Beneš és több esetben az államelnök, T. G. Masaryk időnként felvetette a csehszlovák-magyar megegyezés lehetőségét, pontosabban a csehszlovák-magyar határ esetleges megváltoztatásának „ötletét." Jelen helyen ezeket vesszük sorra, kezdjük Masaryk ilyen jellegű megnyilvánulásaival:

• 1923-ban dr. Pályi Endrének az alábbiakat mondta: "Kész vagyok kijelenteni, hogy ezeket a túlnyomóan magyarlakta területeknek a visszaadásáról igenis lehet tárgyalni, de természetesen csakis megfelelő feltételek mellett."
• 1928. október 28-án a köztársaság 10 éves fennállása alkalmából kibocsátott üzenetében ezt olvashatjuk: „Nem várhatjuk el, hogy a békeszerződések határozatait mindenki ellenzés és tiltakozás nélkül vállalja magára. Habozás nélkül kijelentem magam is, hogy a békeszerződések bizonyos tisztázást követelnek. Ennek azonban lojálisan, nyíltan és becsületesen kell megtörténnie. "
• 1929. május 17-én Julius Wolf német írónak az alábbiakat mondta: „... egyáltalán nem kifogásolja a közös egyetértés alapján végrehajtandó magyar-cseh határrevíziót. Ezzel a felfogással azonban szemben állnak... a kisantant másik két államának aggodalmai, hogy t.i. ebben az esetben ők is el lehetnek készülve hasonló magyar igényekre. Ezek azok az okok, amelyek miatt Csehországnak megvan kötve a keze"
• 1929. július 29-én Rainisch Ferenc előtt az alábbiakat fejtegeti: "Ma is hajlandó vagyok egy békés revízióról tárgyalni. Részünkre egy Duna-szakasz feltétlen életszükségletet jelent, ezért van szükségünk Pozsonyra és annak magyarok által lakott környékére. Ezzel szemben tárgyalni lehet mindama területek revíziójáról, amelyekben 50% felül laknak magyarok."
• 1930. szeptember 28-án a London Generál Pressnek adott interjújában az alábbiakat jelentette ki: "Én mindenképpen együtt érzek a magyarokkal nehéz helyzetükben és kedvező körülmények között hajlandó volnék fontolóra venni a fennálló határoknak javukra való megváltoztatását; mielőtt azonban ez valamilyen formában lehetséges lesz, a magyaroknak meg kell változtatniuk taktikájukat."

A fenti öt idézetből látható, hogy Masaryk köztársasági elnökként újságírók, illetve politikusok előtt ténylegesen tett a magyar-csehszlovák határ esetleges megváltoztatására vonatkozó kijelentéseket. A szakirodalmat és a forrásokat áttanulmányozva Beneš esetében csupán egy ilyen kijelentést találtunk az 1930 előtti időszakra vonatkozóan (a világgazdasági válság előre haladtával 1931-32-ben Beneš kompromisszum készsége is növekedett - G.L.) Ez pedig az alábbi: 1929 májusában Maserevich Szilárd (Magyarország prágai követe) jelentette a Magyar Külügyminisztériumnak, hogy Beneš Ferdinánd Marek (Ausztria prágai nagykövete) előtt olyan kijelentést tett, hogy 300 ezer magyart (területtel együtt) kész lenne átadni Magyarországnak, cserébe egy stratégia határkiigazítást kér Pozsonytól délre Csehszlovákia javára.

Joggal merül fel a kérdés: mi történt a fenti kijelentések elhangzása után? A válasz furcsának tűnik, de magyar részről gyakorlatilag semmi sem. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a bethleni külpolitika végső célja a teljes revízió (Mindent vissza!) volt. Ebbe a koncepcióba nem illet bele kisebb vagy nagyobb területek visszatérése. Magyarország Csehszlovákiától az egész Felvidéket - sőt vele együtt a Kárpátalját is - vissza akarta kapni, e cél teljesülését nem a legjobban szolgálta volna egy Dunamenti kisebb határkorrekció.

Mindezek után nem meglepő, hogy Bethlen István miniszterelnöksége alatt mindössze egy ízben sor került egy rendkívül érdekes Bethlen-Beneš beszélgetésre. Az 1930 januári hágai konferencián a vacsora után Beneš Bethlen mellé telepedett, és felvetette a csehszlovák-magyar politikai közeledés gondolatát. Bethlen erre azt felelte, hogy Beneš magyarellenes fellépései miatt a magyar kormány nem nagyon tudja a magyar közvélemény előtt sikerrel képviselni a cseh-magyar közeledés gondolatát, és most adjuk át a szót a találkozóról készült feljegyzésnek: „Beneš erre azt mondta, hogy ő nem annyira egy cseh-magyar kibékülésre gondolt. Bethlen gróf erre azt válaszolta, hogy felfogása szerint nincs és nem is jöhet olyan magyar kormány, amely a kis-antanttal mint egésszel tárgyalásokba bocsátkoznék. Mi (mármint Magyarország - G.L.) igenis készek vagyunk a kisantant-államok mindegyikével külön-külön tárgyalni, de a szövetséggel, melynek éle kifejezetten ellenünk irányul, soha. Ezt a gondolatot egyszer és mindenkorra üsse ki a fejéből."

Összefoglalva az eddig elmondottakat Bethlen és a magyar külügyminisztérium diplomatái úgy ítélték meg, hogy mind Masaryk, mind Beneš, ajánlatai mögött egyértelműen taktikai szempontok húzódnak meg. A csehszlovák elnök és külügyminisztere ezekkel az ajánlatokkal a nemzetközi közvélemény előtt, illetve a nemzetközi diplomácia szereplői előtt így kívánták demonstrálni megegyezési hajlamukat. Ezek az ajánlatok arra szolgáltak, hogy demonstrálják előttük a csehszlovák külpolitika rugalmasságát és engedékenységét. Ezt még azzal kell kiegészítenünk, hogy a taktikai leleményekben kifogyhatatlan, elvakultan magyarellenes és a magyar politikusok gondolatvilágát és működését jól ismerő Beneš pontosan tudta, hogy sem Masaryknak sem neki nem kell attól tartania, hogy szavukon fogják őket. Hiszen a budapesti politikusok mindent vissza akarnak szerezni.

A Csehszlovák-magyar gazdasági kapcsolatok

A két világháború közötti időszakban mind Csehszlovákia, mind Magyarország számára létfontosságú lett volna a gazdasági kooperáció. 1918 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között Cseh- és Morvaország a magyar agártermékek egyik fontos piaca volt, ugyanekkor a cseh ipar számára Magyarország nyújtott komoly piacot. A csehszlovák állam másik alkotórésze, Szlovenszkó - azaz Felvidék - 1918 előtt szerves része volt a Kárpát-medencei munkamegosztásnak. Ezen munkamegosztás 1918-20-ban megszakadt, ennek következtében Szlovenszkónak komoly gazdasági kihívásokkal kellett szembenéznie.

A kölcsönös egymásrautaltság ellenére az 1920-as években a két ország gazdasági kapcsolatai akadozva működtek. Jól mutatja ezt, hogy Csehszlovákia és Magyarország között csak 1923-ban született meg az első kereskedelmi egyezmény.

Ezt követte az 1927 májusában aláírt újabb kereskedelmi szerződés, melyben a két ország megadta egymásnak a legnagyobb kedvezményt. Ez a szerződés 1930 decemberében járt le. A kibontakozó világgazdasági válság, amely az agrártermékek árának esésében is éreztette hatását, arra ösztönözte a csehszlovák belpolitikában egyre nagyobb szerepet játszó agráriusokat - az Agrárpárt tagja volt a kormánykoalíciónak -, hogy saját árszínvonaluk védelme érdekében tegyenek intézkedéseket. Az Agrárpárt nyomására 1930 márciusában a prágai parlament meghozta az úgynevezett kenyérsütési törvényt a belföldi agrártermékek védelmére, majd a csehszlovák állam jelentős mértékben megemelte a gabona-, liszt- és állatvámokat. Ez egyértelműen a magyar agrárexportot sújtó lépés volt. 1930. november 7-én újabb törvényt hozott a prágai parlament, az úgynevezett őrlési és lisztkeverési törvényt, amely kimondta, hogy mindenki köteles legalább 75 %-ban belföldi búzát felhasználni.

Válaszul a magyar állam a Magyarországra irányuló cseh iparcikk importot sújtó behozatali intézkedéseket vezetett be. Ezek után logikus lépés volt, hogy az 1930. december 15-én lejáró magyar-csehszlovák kereskedelmi szerződést, amelynek alappillére a magyar búzabevitel lehetővé tétele, a csehszlovák fél nem volt hajlandó megújítani. Sőt, a már közben megkezdett prágai kereskedelmi tárgyalásokon sem született megegyezés. Úgyhogy a két állam között szerződés nélküli állapot és ennek következtében vámháború keletkezett - értsd kölcsönös vámemelések -, mely ez egészen 1936-ig (ekkor írtak alá egy újabb kereskedelmi egyezményt) eltartott. Csehszlovák részről a mezőgazdasági protekcionizmus, míg magyar részről az ipari termékek állami védelme beárnyékolta a két ország gazdasági kapcsolatait, és ebből szinte logikusan következett a vámháború.
Bár jelen tanulmányban terjedelmi korlátok miatt nem tudunk kitérni a magyar-román és magyar-jugoszláv gazdasági/kereskedelmi kapcsolatokra, arra fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a gazdasági mezőben annyira egyik szomszéddal sem mérgesedett el a helyzet mint a csehszlovák-magyar kapcsolatok esetében.

Összegzés

A kisantant megszületésétől (1920-1921) kezdve egészen annak megszűnéséig (1938) Magyarország a három kisantant ország közül Csehszlovákiával volt a legridegebb viszonyban, a két ország között folyamatosan hűvös, bizalmatlan légkör uralkodott. Az 1921. évi tárgyalások (Bruck és Marienbad) kudarca után komoly közeledésre nem került sor a két ország között. Sőt két mezőben - külpolitika és gazdaság - komoly összecsapásokra került sor az 1920-as években.

Dr. Gulyás László
egyetemi docens, SZTE