A csehszlovák-magyar kapcsolatok jellege
Az 1921. évi tárgyalások (Bruck és Marienbad) kudarca után komoly közeledésre nem került sor a két ország között. Sőt két mezőben - külpolitika és gazdaság - komoly összecsapásokra került sor.
Beneš a húszas években túlbecsülte a magyar lehetőségeket és Magyarországot tekintette Csehszlovákia állami egysége elsőszámú potenciális veszélyeztetőjének. Az e veszély elleni csehszlovák fellépés legfontosabb eszköze a kisantant volt. A kisantant fő szervezője ereje Csehszlovákia és annak külügyminisztere Beneš volt. Beneš lankadatlan aktivitással és figyelemmel igyekezett Magyarországot kordában és alárendelt helyzetben tartani. Minden olyan esetben (népszövetségi kölcsön, katonai ellenőrzés, leszerelés-kérdése, frankhamisítás, szentgotthárdi incidens, jugoszláv-magyar közeledés stb.) amikor Magyarország megpróbált kieszközölni bárminemű a legkisebb változtatást is a fennálló status quo-n, akkor Beneš a legharciasabb és legkeményebb álláspontot képviselte Magyarországgal szemben.
Ezzel szemben Magyarország Csehszlovákiát tekintette a leginkább törékeny államalakulatnak, azaz úgy gondolta, hogy az utódállamok közül a csehszlovák állam a legkönnyebben szétzúzható. Ennek jegyében számos magyar katonai terv született a csehszlovák állam elleni háborúra vonatkozóan, és Budapest titokban támogatta a szlovák szeparatista erőket. Elsősorban Vojtech Tuká-t, aki egyrészt a Hlinka-párt tagjaként legális szlovák politikusként tevékenykedett, ennek jegyében már 1921-ben kidolgozta a csehszlovák államon belüli szlovák autonómia-tervét.
Másrészt viszont Bécsben titkos központot állított fel, ahol a csehszlovákellenes fegyveres ellenállást próbálta megszervezni. Tuka a Slovak című napilapban 1928. január 1-én közzétette „A Turócszentmártoni deklaráció tizedik évében" címet viselő cikkét. Ebben azt állította, hogy a deklarációnak létezik egy titkos záradéka, mely szerint a szlovákok csak úgy értettek egyet a Csehszlovákiához való csatlakozással, ha az tízévi próbaidőre szól. Azaz 1928. október 28-án Szlovákia már nem lesz Csehszlovákia része, hacsak képviselői másképpen nem döntenek. A cikk hatalmas vihart kavart, Prága 1929. január 3-án felfüggesztette Tuka mentelmi jogát, letartóztatta majd júliusban a pozsonyi törvényszék elé állították. Az egyik legfontosabb vádpont a magyar állammal folytatott titkos együttműködés volt. Végül 1929. október 5-én 15 év börtönre ítélték.
Bethlen István, aki 1921 és 1931 között magyar miniszterelnökként Beneš egyik legfontosabb tárgyalópartnere volt, igen nagy fenntartásokkal viseltetett Benešsel és Csehszlovákiával szemben. Jól mutatja ezt, hogy a sokat utazó politikus Csehszlovákiát (és Romániát) tudatosan elkerülte. Jellemző, hogy amikor a népszövetségi kölcsön kapcsán 1923-ban felmerült egy Beneš-Bethlen találkozó lehetősége, Bethlen kikötötte, hogy csehszlovák területre nem teszi a lábát. Mindezek következtében a magyar és a csehszlovák diplomácia között az összes lehetséges színtéren - de elsősorban a Népszövetség keretein belül - folyamatos küzdelem zajlott az 1920-as években.
A népszövetségi harcmezőn különösen a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete adott számos lehetőséget a magyar és csehszlovák diplomaták összecsapására.
A magyar diplomácia népszövetségbeli politikájának egyik sarokpontja az volt, hogy folyamatosan napirenden tartsa a kisebbségi kérdést - természetesen mindhárom kisantant területén élő magyar kisebbség vonatkozásában -, és ennek érdekében tökéletesítse a kisebbségi panaszeljárást. Ennek kettős célja volt: 1. a határon túli magyar kisebbség helyzetének javítása 2. a kisantant elleni morális, jogi és politikai fellépés.
Az 1990 előtti magyar szocialista történetírók, illetve az 1990 utáni poszt-szocialista társaik egyik kedvelt sztereotípiája, hogy a két világháború közötti időszakban Közép-Európában a Masaryk nevével fémjelzett csehszlovák demokrácia volt a legdemokratikusabb. Még ha el is fogadjuk ezt az állítást, arra mindenféleképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy Prága és a cseh politikai elit a nemzetállamépítést tekintette legfontosabb feladatának, ennek pedig a nemzeti kisebbségek (magyarok, németek) voltak a szenvedő alanyai. Így a magyar diplomaták elegendő munícióhoz jutottak, hogy a Népszövetség különböző fórumain támadást intézzenek a csehszlovák állam ellen.
Ilyen feltételek között nem sok esély adódott egy csehszlovák-magyar politikai megegyezésre. A következő kettő fejezetben bemutatjuk azokat eseteket, amikor a fentebb leírtak ellenére mégis valamiféle közeledésre került sor.
Dr. Gulyás László
egyetemi docens, SZTE
