Mégis a régi írások és emlékek arról emlékeznek meg, hogy a magyarok csak az újhazában ismerkedtek meg a szőlővel, s bódító italával, a borral, amit bizony a rómaiak hagytak rájuk.

Ki hinné, hogy a sört a magyar nép régebbről ismeri, pedig így van.
Honfoglaló őseink kétféle alkoholtartalmú italt készítettek, a bozát és a kumiszt.
A bozát kölesből, árpából, rizsből, majd később kukoricából készítették erjesztéssel. Ezeken kívül még alkalmas alapanyag volt a cserfa, vagy a nyírfa nedve.

A fákat megcsapolták, levét edénybe felfogták, hordóba összegyüjtötték, s megerjesztették. Ebből lett a bozasör. Az erdőjáró emberek gyakran itták a fák nedvét erjesztés nélkül is, mert savanykás íze kellemesen hűsített.

Az italról Arany János Buda halála című művében is megemlékezik.

„Bozaitalt, kámot, bort is vele bőven,
Dús lakomák lelkét emelik tömlőben.”

A növényi magvakból készült bozát vándorárusok is kínálgatták vásárokon, piacokon, sőt vasárnap délutánonként a falvak és városok utcáin is. Vállukra akasztott négyszögletes alakú bádogedényben, amiben jeges víz volt, tartották a bozát tartalmazó hengert, hogy mindig hideg legyen. A kivánt mennyiséget bádogmércékből mérték ki.
A boza mellett őseink kedvelt itala a kumisz volt. Ez kanca, vagy teve tejéből készült. Az erjesztéshez használt tömlőt először kifüstölték. Ennek hatására a tejalvadást elősegítő baktériumok elpusztultak.

A kifüstölt tömlőbe összegyüjtött tej néhány óra mulva erjedni kezdett. Innentől gyakran megkeverték. Néhány nap alatt lett kész. A végeredmény hűsítően savanykás ízű, szénsavas, pezsgő, enyhén bódító hatású ital. a székelyek lúser-nek nevezték, de kabla, illetve kabala néven is ismert. Ez a név valószínüleg a szláv "koliba", azaz kanca névből ered.

Mindennapi kenyerünkből is lehet sört készíteni. Az eljárást már az ókori egyiptomiak és általában a keleti népek is ismerték. Leghosszabb ideig a kunoknál maradt fenn. Talán ezért emlegetik kenyérser mellett kunser néven is hazánkban. A gabonamagvakat megőrölték, a lisztből tésztát készítettek, a tésztából pogácsákat szaggattak. Kelesztés után nagy, lapos, felforrósított köveken megsütötték. Nem sütötték át teljesen, a közepe kovászos maradt. A lepényeket darabokra törték, meleg vízzel teli cserpedénybe rakták. Amikor ez kiforrt, világos színű, enyhén savanykás, kis alkoholtartalmú italt kaptak. A kunok bózának nevezték.

Akármelyik változatát is itták a sernek, s bármily csekély volt is az italok alkoholtartalma, elődeink a részegségig itták a sert. A lakomák végén Szent János poharat ittak, s kérték, hogy védőszentjük óvja meg őket attól hogy a "szölke bóza" teljesen elvegye az eszüket. Mondták is arra , aki sokat ivott, hogy "kicsit bózás", vagy "bózás a feje".

Ilyen jellegű italt nemcsak kenyérből, hanem köles- vagy árpakásából is készítettek, főleg a keleti népek.

A kenyérsert kuruzslók, javasasszonyok, gyógyítók orvosságának is tekintették. Hittek benne, hogy rendszeres fogyasztása a hosszú élet titka. Mivel szénsavas, savanykás valósz1nű, hogy mérsékletes fogyasztása jót tesz az emésztésnek. Tehát lehetett benne valami.