Ezt választottam: pedagógus
2000/10/25 08:00
11850 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Hogy mi minden kell ehhez? Nagyon fontos a humor. Humorral éles, nehéz helyzeteket is meg lehet oldani. Fontos az, hogy az ember tudja, a gyerek problémája ott és akkor neki a legfontosabb. Lényeges, hogy a gyerek érezze azt, hogy fontos nekem. Hogy mindig van rá időm, hogy mindig kíváncsi vagyok rá, hogy mindig segíteni akarok. Ez persze az ideális állapot, hiszen az ember sokszor fáradt, sokszor saját problémái is. De, ha a gyerek másodszor-harmadszor is ezt tapasztalja, többet nem fogad a bizalmába.

A pedagógus

A következőkben egy budapesti gimnáziumban tanító irodalom tanárnő vallomását, gondolatait olvashatjátok. Munkáról, hivatásról, tanulóról, kollégáról, gyerekről, felnőttről.

A tanár Már középiskolás-koromban tudtam, hogy tanár akarok lenni. Persze addigra már túl voltam a mindenki által végigjárt úton: a fiú katona akar lenni, a lány óvodás korában az óvó néni, kisiskolás korában pedig a tanító néni bőrébe szeretne bújni.

Viszonylag hamar észrevettem én is, és a környezetem is, hogy tudok bánni a gyerekekkel. Nyaralások alkalmával hamar körülöttem voltak a környék kisebb gyerekei, akiknek mindenféle játékot, elfoglaltságot találtam ki. Ha szüleim vendégségbe mentek olyan barátaikhoz, ahol kisebb gyerekek is voltak, a vendéglátók mindig megkérdezték, én is megyek-e, mert ez volt a biztosítéka a felnőttek nyugodt beszélgetésének. Természetesen voltam őrsvezető, rajvezető, de ezekben a feladatokban az ideológiánál sokkal jobban érdekelt a közösségi élet, a csoportos foglalkozás. Gimnazista koromban főleg a nyári táborokat élveztem nagyon, ez a mániám azóta is megvan.

Hogy milyen szakos tanár legyek az nem volt kérdés. A reáltárgyakhoz nem sok affinitásom volt, viszont szerettem az irodalmat és a történelmet. A felvételire negyedikben kezdtem komolyan készülni, akkor még felvételi előkészítőre is jártam. Aztán utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy történelem helyett pedagógia szakra megyek, mert az a naiv elképzelésem volt, hogy ezen a szakon olyan dolgokat fogok tanulni, amitől még jobb pedagógus leszek.

Ez az elképzelésem hamar szertefoszlott, mert ez a szak elképesztően gyenge volt. Értelmetlen, fölösleges dolgokkal tudták csak kitölteni az öt évet, nem beszélve arról, hogy a tanári gárda sem mindig állt a helyzet magaslatán. Egyszer összeszámoltam, hogy az öt év alatt majdnem ötvenféle tantárgyat tanultunk az anatómiától a logikán keresztül a felnőttoktatáson át a programozott oktatásig, felsorolni is sok, nemhogy végigülni.

Viszont sok pszichológiát, szociológiát is tanultunk, és ez jó volt. Bár ha megkérdezné valaki a mostani munkámban mit hasznosítok az ott tanultakból, nagy bajban lennék. Tanárrá válásomban sokkal nagyobb szerepe volt azoknak a tanáregyéniségeknek akikkel diákként, illetve később már tanárként találkoztam. Ezektől az emberektől nagyon eltérő dolgokat tanultam, de talán a legfontosabb az volt, hogy mindegyikük gondolkodó lényként kezelte tanítványait, akiknek lehet önálló véleménye, önálló akarata. Ma is azt tartom a legnagyobb bűnnek, ha egy tanár lenézi a tanítványait, ha nem hallgatja meg őket.

Sokat gondolkodtam azon, mi az oka annak, hogy most ennyi év után is örömmel lépek be reggelente az iskola kapuján. Talán az egyik ok a változatosság. Egy iskolában minden nap más. Nem csak azért, mert más óráim vannak, a gyerekek, a helyzetek is változnak. A tanárság karban tartja az embert. Nem lehetek unott, mert azt a gyerekek azonnal észreveszik. Én vagyok annyira hiú, hogy szeretek jó órákat tartani, hogy fontos számomra az, hogy diákjaim élvezzék az óráimat. És ezt csak folyamatos készüléssel, megújulással lehet elérni.

Mindezek mellett ma is inkább pedagógusnak, mint szaktanárnak tartom magam. Mégis csak az a legfontosabb, hogy segítsek a környezetemben lévő gyerekeknek abban, hogy kihozzák magukból a maximumot. Hogy segítsek nekik valamelyest eligazodni a világban, hogy érdeklődő, színes emberekké váljanak. És persze, hogy szeressenek iskolába járni, hiszen ez egy nagyon fontos szakasz az ember életében.

Hogy mi minden kell ehhez? Nagyon fontos a humor. Humorral éles, nehéz helyzeteket is meg lehet oldani. Fontos az, hogy az ember tudja, a gyerek problémája ott és akkor neki a legfontosabb. Lényeges, hogy a gyerek érezze azt, hogy fontos nekem. Hogy mindig van rá időm, hogy mindig kíváncsi vagyok rá, hogy mindig segíteni akarok. Ez persze az ideális állapot, hiszen az ember sokszor fáradt, sokszor saját problémái is. De, ha a gyerek másodszor-harmadszor is ezt tapasztalja, többet nem fogad bizalmába.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember tudatosan élje át iskolai mindennapjait. Ne csak regisztráljon, hanem analizáljon is. Ne csak észrevegyem, hogy egy gyerek milyen, miben jó, mik a problémái, hanem tudatosan végiggondolja azt is, hogy mi a teendő. Nekem mint felnőtt pedagógusnak - természetesen a kollégáimmal együtt, hiszen a pedagógia csapatmunka, s ezt is nagyon szeretem benne - mit kell tennünk azért, hogy megerősítsük az értékeket, és segítsünk változni ott, ahol arra van szükség.

Nagyon fontosnak tartom a szülőkkel való együttműködést. Az én ideál iskolámban a szülők ugyanolyan résztvevői lennének az iskolai életnek, mint a gyerekek vagy a tanárok. Azt gondolom, hogy a szülő ismeri a legjobban a saját gyerekét. Mindig furcsán érzem magam a fogadóórákon, amikor azt látom, hogy a szülő tőlem akarja megtudni, milyen az ő gyereke. Én ilyenkor inkább azt szeretném, ha ő mesélne nekem. Persze az is igaz, hogy én más szituációkban látom a gyereket, mint a szülei.

Sok nehézsége is van persze ennek a munkának. Számomra talán az a legnehezebb, hogy rengeteg felé kell figyelni. Mindig szorongok, hogy valamit elfelejtek, ami pedig az adott gyerek vagy csoport szempontjából fontos lehet. Meg nehéz az is, hogy az ember ne infantilizálódjon egy határon túl, és nehogy az képzelje, hogy ő mindent tud, hogy ő csalhatatlan.