Fejezetek a magyarországi bolgárság történetéből I.
2014/07/06 08:00
564 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A bolgárság betelepedésének három hullámát különböztethetjük meg. Az első a 14. század második felétől a középkori magyar állam megszűnéséig (1526) tartott. A második hullám a 17. század utolsó évtizedében kezdődött és a 18. század közepén ért véget.

bolgarsag

Ezen két betelepedési mozgalom hátterében elsősorban a török uralom alól való kikerülés vágya állott. A bolgárok magyarországi megtelepedésének harmadik hulláma már a modernitáshoz kötődik: bolgárkertészek kisebb-nagyobb csoportjai a 19. század harmadik harmadától egyre több nagy és kisebb város mellett jelentek meg.

A magyarság és a bolgárság kapcsolata több évszázados, gyökere még a steppei vándorlás korára és a Kárpát-medencében való megtelepedés előtti időkre tehető. A magyar törzsszövetség a honfoglalás korában jelentős létszámú bolgár népességet talált a későbbi magyar állam területén (elsősorban annak déli és délkeleti részén). A politikailag különálló territóriummal rendelkező erdélyi Gyula és a Tisza és Maros vidékét uralma alatt tartó marosvári vezér, Ajtony alattvalói között bizonyosan szép számmal voltak bolgárok. Ebben a két régióban a déli szláv populáció kulturális és politikai jelentőségét tovább erősítette, hogy mind Gyula, mind Ajtony a görög (bizánci) szertartású keresztény vallást (későbbi nevén az ortodox kereszténységet) vette föl és terjesztette az uralma alatt álló területen.

Az erdélyi Gyula 952-ben tért keresztény hitre Konstantinápolyban, ahonnan keresztény papokkal tért vissza. Vezetőjük Hierotheosz, „Türkia püspöke volt” (a középkori bizánci forrásokban a magyarokat ugyanis türköknek nevezték), aki Gyulafehérvárott rendezte be egyházi központját. Ajtony 1019-ben, II. (Bolgárölő) Baszileiosz bizánci császár bulgáriai hadjárata után tért keresztény hitre a bolgár városban, Vidinben. Térítőpapok mellett bazilita szerzetesek is csatlakoztak hozzá, akiknek Marosvárott (a későbbi Csanád városában) építtetett monostort Keresztelő Szent János tiszteletére. A görög szertartású papok nagyrészt szláv ajkúak lehettek, akik ismerték és gyakorolták a Szent Cirill és Metód – „a szlávok apostolai” – által elterjesztette egyházi szláv nyelvű liturgiát és egyházi irodalmat is.

A 10–11. század fordulóján jelentkező, Géza nagyfejedelem és I. (Szent) István király nevéhez fűződő központosító törekvések azokban véget vetettek Gyula és Ajtony különállásának. Gyula ellen 1003 körül, Ajtony ellen 1028 táján indított sikeres hadjáratot az első magyar király, amelynek eredményeként az előbbi territóriumát Erdély, az utóbbi szállásterületét pedig Csanád vármegye néven integrálta a kialakuló Magyar Királyságba. Ezzel párhuzamosan a nyugati (latin) szertartású kereszténység (a későbbi katolikus vallás) lett a domináns a térségben, ami értelemszerűen nem kedvezett a helyi szláv populációnak.

Az Árpád-házi magyar uralkodók balkáni expanziós törekvései (katonai akciók Szerbia, Bosznia és a bizánci birodalom fönnhatósága alatt álló területek ellen) idején is érkeztek bolgárok magyar földre. A betelepedés azonban tömeges jelleget csak a 14–15. században öltött. I. (Nagy) Lajos 1365 nyarán elfoglalta Vidint és a későközépkori független bolgár államot – a vidini cárságot – bánsággá alakította, s beszervezte saját birodalmába. Ezzel párhuzamosan a bolgárok közül több tízezret – sokszor erőszakos módszerekkel – katolikus hitre térítettek a magyar király keresztes hadseregével vonuló boszniai ferencesek (a hadjárat célja ugyanis a balkáni bogumil vallás, a boszniai egyház és részben a keleti szertartású kereszténység elleni föllépés volt).

Az ezt követő évtizedekben nagy számban érkeztek határőr feladatokat ellátó bolgárok a magyar állam területére, elsősorban a déli (például Temes, Keve) vármegyékbe, s több uralkodói privilégiumot is kaptak. A betelepedést fölgyorsította az 1390-es években a nikápolyi vereség és Vidin török kézre kerülése. Ekkor ugyanis sok az oszmán hódítás elöl menekülő bolgár volt kénytelen elhagyni hazáját és Erdély, illetve Magyarország területén menedéket keresni. Kereskedők, kézművesek és katonák mellett akkor már a hagyományosan földműveléssel foglalkozó réteg is megjelent.

A 14. század végén a boszniai ferences provincia (rendtartomány) hét kusztódiára (a ferences rend a rendtartománynál kisebb egyházigazgatási egységére) tagolódott. Ezek közül az egyik a bolgárajkú ferenceseket tömörítette, akik a nem sokkal korábban katolikus hitre tért bolgárok lelkipásztori ellátásáért voltak felelősek. Erre már csak azért is alkalmasak voltak, mert a törökök a Szent Ferenc rendjéhez tartozó „kolduló barátok” tevékenységét ha nem is támogatták, de engedélyezték és elnézték az uralmuk alatt álló területeken. Így például a Délvidék jelentős részén a katolikusok lelki gondozását a szegedi ferencesek végezték. Az erdélyi bolgár kusztódia 1624-ben kivált a boszniai ferences rendtartományból és 1676-ban a katolikus egyházfő, X. Kelemen pápa önálló provincia rangra emelte.

A bolgárok betelepedésének második hulláma a 17–18. századra tehető. Az 1600-as évek utolsó két évtizede mind a balkáni és kelet-közép-európai népek, mind az európai nagyhatalmak számára a törökellenes harcok időszaka volt. Amikor 1683 nyarán IV. Mohamed török szultán ostrom alá vette Bécset, a keresztény közép-európai – az osztrák és a lengyel – államok összefogtak Velencével és az Apostoli Szentszékkel a közös oszmánellenes föllépés érdekében. Az összefogás nem maradt eredménytelen, s nemcsak Bécset sikerült megóvni, de Magyarország nagy része is fölszabadult a közel másfél évszázados török uralom alól. Az egyesült keresztény haderő vezetése további hadmozdulatokat tervezett a Balkánon Bosznia, Szerbia és Bulgária területén.

A keresztény katonai akció támogatásának jegyében robbant ki a bolgárok nemzeti felkelése 1688-ban Csiprovecben. A török haderő azonban meggátolta az európai csapatok további előrenyomulását, a bolgárok mozgalmát pedig leverte. Az elfojtott lázadás után brutális megtorló akció következett, amely elöl tömegesen menekültek bolgárok a Habsburg birodalom területére. Ez a második betelepülési hullám már Mária Terézia uralkodása idején, az 1740-es években ért véget.

Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója

Kép forrása.