Ennek egyik oka az volt, hogy mindkét régióban éltek a középkortól kezdődően kisebb-nagyobb bolgár közösségek. Ennél az érzelmi indíttatásnál azonban jóval fontosabb lehetett, hogy Erdélyben az alvinci ferences rendházban volt a bolgár katolicizmus központja. Így a katolikus bolgárok (paulikánusok) lelki vezetést, szellemi és kulturális örökségük megőrzését és hagyományaik háborítatlan gyakorlását remélhették Erdélyben.
A Temesi Bánság esetében némileg más volt a helyzet. A terület 1718 és 1778 között ugyanis bécsi különkormányzat alatt állott, közigazgatásilag nem volt a magyar állam része, s mind politikai feje, mind földesura az uralkodó volt. A Temesvár központú Bánság területére magyarok nem is telepedhettek be, s a határőr feladatokat ellátó kiváltságos népcsoportok (románok, szerbek) mellett a Habsburg telepítési politika eredményeként a térségbe érkező nyugati telepesek megjelenésével etnikailag igen sokszínű lett a régió. A bécsi telepítéspolitika számára a legfontosabb szempont a katolikus vallás volt, így katolikus német, francia, olasz és spanyol népesség is települt a Temesvidékre. Ezek a nemzetiségek aztán járványoktól (pestis, kolera) és természeti katasztrófáktól (árvíz, szárazság) sújtva tették Dél-Magyarországot – ahogy már a 19. század közepén is nevezték – „a magyar Kánaánná”. A terület az 1900-as évek elejére a kapitalista jellegű gazdasági szisztémák, a praktikus közlekedési struktúrák és a sajátos önkormányzati modellek terepévé, ezzel a gazdasági, társadalmi és politikai modernizáció egyik fontos Kárpát-medencei központjává vált.
A bolgároknak a Bánságba való betelepítésében fontos szerepe volt a bolgár származású, eredetileg ferences szerzetes Stanislavich Miklós csanádi püspöknek (1739-től 1750-ben bekövetkezett haláláig látta el ezt a főpapi tisztségét, s ő kezdte meg a temesvári katolikus egyházi központ kiépítését). Stanislavich püspök nevéhez a bolgárok betelepítésének két fázisa fűződik. 1726 és 1731 között megszervezte a paulikánusok Nyugat-Havasalföldre költözését. Ennek alapot adott, hogy az osztrák katonai megszállás alatt álló területnek, Olténiának akkor még címzetes püspökként ő volt a katolikus egyházi vezetője, Kraiova székhelyű apostoli adminisztrátora. Később – miután Valachia ismét a török ellenőrzése alá került – két hullámban a Temesi Bánság területére telepítette a katolikus bolgárokat. Az első hullám 1737 után, a második 1742 után költözött. Ezt indokolta, hogy katolikus híveit, a szó szoros értelmében vett „népét” nem akarta magára hagyni a török uralom alatt, amikor ő már a Habsburg birodalom védelmét és támogatását élvezte.
A bánsági bolgároknak két jelentősebb településük Vinga és Óbesenyő. Vingára 1741-ben érkeztek az első bolgár telepesek, az első keresztelőt 1741. október 15-én tartották. Három évvel később Mária Terézia kiváltságlevelet adott a településnek, amely Theresiopolis néven mezővárosi rangot kapott, széles körű önkormányzattal rendelkezett, élén a pallosjoggal rendelkező bolgár kapitány állt. A vingaiak ősei ércbányászattal foglalkoztak és különböző kisiparos tevékenységeket űztek, s aranyművesek, ötvösök és kovácsmesterek nemzedékei kerültek ki közülük. Később inkább a földművelés dominált foglalkozásként a városias jellegű Vinga lakosai között. A város a 19. század második felében járásközpont lett, ma is álló a Szentháromság tiszteletére szentelt temploma 1892-re épült föl. Az 1920-as trianoni békeszerződés értelmében a város Romániához került. Óbesenyőn 1738. március 7-én végezték az első keresztelőt, a község templomát 1804-ben szentelték föl Nagyboldogasszony tiszteletére. A falu bolgár lakói földművelők voltak, s ez a település is a Román Királyság része lett 1920 után.
A bolgár tudományos élet a két világháború között kezdett el érdeklődni a bánsági bolgárok iránt, akik nyelvük 18. századi állapota mellett számos archaikus népszokást és vallási hagyományt megőriztek. Petar Sztojanov Mutafcsiev bolgár történész, akadémikus végzett nagyhatású kutatásokat a bánsági bolgárok körében. A 17–18. században a Habsburg monarchia területére települő bolgárok többsége katolikus volt, érkezett azonban ortodox vallású bolgár is. Utóbbiak vallási életük tekintetében nehezebb helyzetben voltak, hiszen rögtön betelepülésük után kénytelenek voltak elfogadni a karlócai szerb ortodox metropolita egyházi főségét. A szerb ortodox egyház ugyanis I. Lipót kiváltságlevele alapján szabadon működhetett a Habsburg birodalom területén. Így az ortodox bolgárok nagyobb része néhány generáció alatt előbb vallásilag, majd kulturálisan és nyelvileg is asszimilálódott a szerbekhez.
A bolgárság magyarországi betelepedésének harmadik hulláma már a gazdasági modernizáció időszakára, a dualizmus korára esett. Ebben az időszakban Bulgáriából költöztek kertészek és idénymunkások Magyarországra. Ennek a népességnek csak kisebb hányada maradt és telepedett meg véglegesen a magyar állam területén, a többség megfelelő mennyiségű anyagiak összegyűjtése után visszatért Bulgáriába. Előbb a főváros és a nagyobb városok, később a kisebb vidéki városok mellett is megjelentek a bolgárok a 19. század végére és kertésztelepeket hoztak létre. A zöldségtermesztésnek sajátos, öntözéses és a magyar agrártermelésben korábban ismeretlen módszerű változatával jó termésre, nagy piacra és így nagyobb jövedelemre tettek szert.
Bolgárkertészek a 19–20. század fordulóján már nagy számban dolgoztak Budapest és a legtöbb olyan nagyobb város környékén, ahol kedvezőek voltak a klimatikus viszonyok és megfelelőek voltak a piaci adottságok. A melegágyas hajtatásra és az öntözésre alapuló zöldségtermesztő technikájukat a hagyományos módszerekkel dolgozó magyar zöldségkertészek ismereteivel bővítették, s így azoknál hamarabb, jobb minőségű áruval tudtak megjelenni a piacon. Elsősorban paprikát, paradicsomot, fejes salátát és uborkát termesztettek. A bolgárkertészek eszközeiket és eljárásaikat sokáig maguknak tartották fönn, ezért egészen az 1920-as évekig igyekeztek – Bulgáriából érkező vagy magyarországi – bolgár napszámosokkal és kisegítőkkel dolgoztatni. Hogy ez a gyakorlat megszűnt, annak egyik oka a trianoni békeszerződés lehetett: a magyarországi bolgárok nagy része ugyanis az új magyar államhatárokon kívülre került.
A magyarországi bolgárkertészek 1914-ban megalapították a budapesti székhelyű Magyarországi Bolgárok Egyesületét. 1941-ben a fővárosi bolgárkertészek beszerzési és fogyasztási szövetkezetet alapítottak, amelynek nyomdokain 1957. október 12-én létrejött a Dimitar Blagoev Zöldségtermelő Szövetkezet Budapest IV. kerületében. 1932-ben adományokból fölépült a magyarországi bolgár ortodoxok első temploma a budapesti Szent Cirill és Metód templom, amelynek udvarán később irodaépületet és közösségi termet is kialakítottak a kolónia tagjainak. 1936-ban szervezték meg a Szent Trifon Kertészegyesületet, amely aztán egyaránt védelmezte a nagytermelők és a munkások érdekeit, szervezte például a bolgároknak a Magyarországra érkezés, a hazautazás, a pénzváltás ügyeit is. A magyarországi bolgároknak a főváros mellett Pécsett és Miskolcon volt egyházuk és iskolájuk.
Összességében megállapítható, hogy a bolgárok Magyarországra való betelepedésének három (középkori, 17–18. századi és 19–20. századi) hulláma közül a második volt a legnagyobb létszámú és az akkor érkezők tudták legtovább – egészen napjainkig – megőrizni identitásukat. Ennek elsődleges oka a zártság és tömbjellegű együttélés volt. Ugyanakkor a magyarországi bolgárság történetének tárgyalásakor ki kell emelni, hogy legnagyobb részük mindössze három vármegye, az egykori Temesi Bánság területén szervezett Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyék területén élt. A 19. században a bolgárok által lakott településeknek is több mint fele ebben a régióban volt (csak azok a településeket voltak figyelembe véve, ahol tíznél több bolgár élt). Az ország egyéb területein csak szórványosan telepedtek meg bolgárok, bolgár közösségek.
A második hullámban érkezők többsége katolikus vallású volt. Kiemelkedő központjuk volt Vinga és Óbesenyő. A dél-magyarországi bolgárok nem nagyon vándoroltak az országon belül. Ha vándoroltak is, elsősorban a már említett három vármegye valamelyikében telepedtek meg, legtöbbször családi kapcsolatok vagy gazdasági érdekeltség miatt. A dualizmus korában aztán a bánsági bolgárok közül sokan a városok mellett tevékenykedő bolgárkertészeknél vállaltak munkát.
A betelepedés harmadik hullámában érkező, a bulgáriai munkaerő-fölösleg elöl távozó bolgárok zöldségkertészek voltak, akik modern gazdálkodási módszereiknek köszönhetően biztos megélhetésre számíthattak a nagyobb és kisebb magyarországi városok mezőgazdasági piacain. Ezért falusias jellegű telepeiket a városok mellett alakították ki, gyakran élővíz mellett (az öntözés ugyanis fontos eleme volt a bolgárkertészetnek). Az ekkor szórványosan betelepülő, csak átmenetileg az országban tartózkodó, zöldségtermesztő bolgárok ortodox vallásúak voltak. A Magyarországon tartósan megtelepedők a 20. század elején egyesületeket hoztak létre, bolgár ortodox egyházközségeket alapítottak, valamint templomokat és iskolákat építettek. A bolgárok magyarországi számaránya a trianoni béke után csökkent le drámaian, hiszen az egy tömbben élő, viszonylag nagy számú bánsági bolgárok a magyar állam határain kívülre kerültek.
Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója
