A címben feltett kérdésre a válasz: is, természetesen. A továbbiakban arról lesz szó: mit jelent ez az is, illetve mennyire jellemző ez a drámára mindmáig, legyen az bármilyen kornak vagy kultúrkörnek a terméke. Másképpen fogalmazva: mint például az irodalmi, képzőművészeti, filozófiai kérdésekben annyiszor, a görög művelődés most is kiváló örök például szolgál minden további vizsgálódásunkhoz és általánosításunkhoz.
Klasszikus drámák
Már a görög drámák mint kategória is magyarázatra szorul sablonossága miatt: sokan tudni vélik, véljük, mit is takar, mégis félrevezető lehet. Görög drámákon általánosságban az ókori görög művelődés klasszikus korszakában született drámai műveket (tragédiákat, komédiákat, szatírjátékokat) szokás érteni, vagyis az i.e. 6-5. századok szerzőinek műveit. Az európai drámairodalom első nagy korszaka az i.e. 5. század, vagyis a klasszikus kor három tragédiaírójának, Aiszkhülosznak, Szophoklésznek és Euripidésznek (vagyis „a tragikus triásznak”), valamint a komédiaíró Arisztophanésznak a munkássága mentén értelmezhető: ugyan a források rajtuk kívül is megemlítenek sok száz drámaírót, mégis ők négyen azok, akiktől teljes művek maradtak az utókorra.
Egyeduralomból népuralomba
A klasszikus görög dráma kialakulása szorosan összefügg a görög társadalomban lezajló gazdasági, társadalmi és politikai változásokkal. Fontos megjegyezni, hogy a görög színház virágzását elsősorban Athénhoz kötjük, ugyanis a korban ez a városállam működött a legnagyobb hatású kulturális központként. Athén az 5. századra a térség vezető politikai és gazdasági hatalmává vált, ami szoros összefüggésben áll a poliszlétben bekövetkezett változással, a türanniszból (vagyis az egyeduralomból) a demokráciába való átmenettel. Az utóbb nagyszabású eseménnyé, tavaszi fesztivállá terebélyesedő drámai verseny alapjait még Peiszisztratosz athéni türannosz rakta le, amikor a népi eredetű Dionüszosz-kultuszt i.e. 534-ben állami ünneppé emelte, majd a demokratizálódási folyamat egyik eredményeként Periklész korára, kevesebb, mint egy évszázaddal később, a Nagy Dionüsszia a polisz legnagyobb társadalmi-kulturális eseményévé vált. Nem véletlen az sem, hogy amikor a peloponnészoszi háború évtizedei elsodorták Athén vezető szerepét és a fenntarthatatlan városállami berendezkedést, jelentős drámaírókról sem hallunk többet.
Az Antigoné és az athéni álláspont
Mit is kapott a klasszikus kor athéni polgára, amikor megtekintette (mondjuk) Szophoklész (mondjuk) Antigonéját? Egy rendkívül összetett tükörképet önmagáról és koráról csakúgy, mint később a Seneca-, a Shakespeare-, a Molière-, a Katona- vagy a Beckett-darabok közönsége is. Az Antigoné, ahogy az összes többi görög drámai mű is, a mitológiából veszi a témáját, és a mítoszokra jellemzően örökké aktuális emberi problémákkal foglalkozik. A leginkább szembetűnő probléma az egy kézben koncentrálódott hatalom által diktált értékek, valamit az egyetemes emberi értékek konfliktusa. Egy olyan korban, amikor a demokratikus Athén legnagyobb ellenfelének a katonai egyeduralom zászlóvivője, Spárta számított, a színpadon megjelenő hosszú generációk (Kadmosz, Laiosz Oidipusz…) óta elátkozott egyeduralom kritikája kurrens mondanivalót közvetített. Azonban az üzenet sokkal szofisztikáltabb a „vesszenek a királyok” tételnél. Kreón jó uralkodó akar lenni, az általa követett eszmény érdekében még azt az áldozatot is meghozza, hogy elszakítja magában a vérségi kötelékek nagy részét (hiszen ne feledjük: Antigoné, Iszméné, Polüneikész, Eteoklész Oidipusz vérfertőző házassága révén mind Kreón vérrokonai is!), hogy az állam érdekeit minél pártatlanabbul szolgálja. Azonban döntéseibe nem enged beleszólást, a thébai vénektől a királyi családnak kijáró hagyományos lojalitást várja, nem a véleményüket: a nép érdekében cselekvő király hallani sem akar demokráciáról, sőt csupán azt hallja, amit hallani akar: a megfélemlítettek helyeslését. Tragikus hős ő is, vaksága, ha nem is ugyanolyan, mint a saját maga után nyomozó Oidipuszé, de legalábbis rokon vele; a dráma tragikus hőse azonban mégiscsak Antigoné, a mindenki számára kötelező örök törvények képviselője: halálával végeredményben erkölcsi győzelmet arat, Kreón pedig hiába jut el a cselekmény végére a bűnbánatig, már csak (magán)élete romjait sirathatja. Rendkívül általánosítva ugyan, de az Antigoné olvasható úgy is, mint a spártai eszményekkel való markáns szembehelyezkedés: a magánszféra, a család nyugalma és védelme igenis megelőzheti az államérdekeket; illetve megfordítva: a polisz stabilitásának feltétele az egyén és a család stabilitása.
A dráma szerepe tehát sohasem kizárólag a szórakoztatás: kiemelt funkciója a társadalmi történésekre adott reakció is. Ennek köszönhető, hogy egy-egy ország színházi életében bekövetkező változásokat alkalmasint olyannyira kiemelt figyelemmel kíséri a közvélemény és a média.
További érdekes ötletek:
- Az Antigoné kiváló alkalom arra, hogy egy-egy szereplővel kapcsolatban disputát rendezzünk. Nemcsak Kreón személye ellentmondásos (a magánélet és a társadalmi-politikai pozíció konfliktusából adódóan): Antigoné állhatatosan kitart az igaza mellett, de végeredményben mennyire realisztikus figura ő? Hogyan viselkedik húgával, Iszménével, amikor a lány a hatalom fenyegetése és nővére igaza között őrlődik? Tényleg el kell ítélnünk a kreóni és antigonéi extrém nézőponttal ellentétes iszménéi feloldhatatlan belső konfliktust?
- Érdemes e három karaktert minél több oldalról megvizsgálnunk, és esetenként valamelyikükben önmagunkra ismernünk.
Kerek Roland cikke
